14/08/2026
Azon a nyáron hetekig nem esett.
Eleinte senki sem aggódott.
A Kerekerdőben mindenki szerette a nyarat. A hosszú nappalokat, a langyos estéket, a tücskök ciripelését és azt, amikor még naplemente után is meleg volt a föld.
Az Őrző házikója körül illatozott a levendula, a réten kamilla és cickafark virágzott, a bodzabokrok ágai pedig úgy hajoltak lefelé, mintha túl sok lenne rajtuk a nyár.
De aztán eltelt még egy hét.
És még egy.
A patak egyre keskenyebb lett.
A moha kiszáradt az öreg tölgy napos oldalán, a föld megrepedezett az ösvény mellett, délutánonként pedig olyan csend ült az erdőre, hogy még a madarak is elhallgattak.
Az Őrző minden reggel megtöltötte a két nagy kannáját.
Először a kertet locsolta meg.
Aztán a fiatal fákat.
Vizet tett a madaraknak, egy lapos tálkát a méheknek, és vitt a patak túlsó oldalán növő málnabokroknak is.
Estére alig érezte a karját.
Másnap mégis újrakezdte.
A harmadik héten már a kút vize is egyre lejjebb húzódott.
Az Őrző belenézett.
Sokáig állt fölötte.
Aztán aznap nem locsolta meg a kertet.
Fogta az egyik kannát, és elindult vele az erdő felé.
A fiatal tölgy kapott belőle.
A madarak itatója.
A kiszáradó szederbokor.
A maradékot pedig egy öreg mogyoróbokor tövéhez öntötte.
Mire hazaért, a bazsalikom levelei lekonyultak.
Másnapra az egyik virága is elszáradt.
Az Őrző letérdelt mellé.
Sajnálta.
Nagyon is.
Hiszen ő ültette tavasszal.
De nem volt elég víz mindenre.
Aznap este elővette a naplóját, de sokáig csak forgatta a tollat az ujjai között.
Végül egyetlen sort írt:
„Ma nem tudtam mindent megmenteni.”
Becsukta a naplót.
Éjszaka arra ébredt, hogy valami koppan az ablakon.
Aztán még egyszer.
És még egyszer.
Az Őrző felült az ágyban.
Kiment a ház elé.
Az első esőcseppek nagy, sötét foltokat rajzoltak a porba.
Nem sokkal később már szakadt az eső.
A levelek meghajoltak alatta. A háztetőről patakokban folyt a víz, a száraz föld pedig olyan gyorsan itta magába, mintha attól félne, hogy mindjárt elfogy.
Az Őrző mezítláb állt a ház előtt.
Nem húzódott az eresz alá.
Csak hagyta, hogy elázzon.
Reggelre megteltek az itatók.
A patak hangosabb lett.
A levegőnek nedves föld és mentaillata volt.
Az Őrző végigsétált a kertben.
Amikor az elszáradt virághoz ért, megállt.
Az nem éledt fel.
Az Őrző egy pillanatig nézte.
Aztán észrevette, hogy közvetlenül mellette, a nedves földből kibújt valami.
Egy egészen apró, ismeretlen hajtás.
Nem tudta, milyen növény lesz belőle.
Ezért nem nyúlt hozzá.
Este újra kinyitotta a naplóját.
Megkereste az előző napi mondatot.
„Ma nem tudtam mindent megmenteni.”
Alá pedig csak ennyit írt:
„Talán nem is ez volt a dolgom.”
