25/08/2024
2 kép. 2 Színházi Társulat. 2 nyelv. 2 kultúra.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen tapasztalatokat szerezhetek a Nagyvilágból: emberismeret és önismeret.
Emberismeret és önismeret túl a határokon. Számomra ez azt jelenti, hogy végső soron mindegy, hogy milyen akadályaink vannak. A lényeg mindig ott van közöttünk. A pillanat.
Mindkét kép nagy többségében színészek láthatók. Színészek, akiknek a hivatásuk egy jelentős része az emberismeret és az önismeret.
MÁSIK ÉN: Mit jelent ez?
ÉN: Folyamatos felismerési lehetőséget.
MÁSIK ÉN: Mire?
ÉN: Például arra, hogy mi van a függöny mögött.
MÁSIK ÉN: Mégis mi van a függöny mögött? És ez miért fontos annak az embernek, akinek kicsit van vagy semmi köze sincs a színházhoz?
ÉN: Mert köze van hozzá. Mert a polgár teremti a színházi alaphelyzetet.
MÁSIK ÉN: Mégis mivel?
ÉN: Csupán azzal, hogy levegőt vesz és megszólal.
MÁSIK ÉN: De hiszen joga van levegőt venni és megszólalni... nem?
ÉN: De. De nem ezt mondom.
MÁSIK ÉN: Mit mondasz? Teljesen összezavartál...
ÉN: Az igazság, hogy te is engem.
MÁSIK ÉN: Miért?
ÉN: Itt állsz előttem és beszélsz, miközben levegőt veszel...
MÁSIK ÉN: De hiszen jogom van hozzá. Ráadásul alapvető...
ÉN: Jogod van mindenhez. És ez a legjobb ebben az egész játékban.
MÁSIK ÉN: Ne bagatelizáljuk el. Ez nem játék, ez az élet.
ÉN: Ami neked az élet, az a másiknak kíváncsiság.
MÁSIK ÉN: Kíváncsiság?
ÉN: Igen! Kíváncsiság! Vagyis játék! Vagyis élet. Szóval: neked van egy életed. Mint ahogy mindenkinek egy sajátja. Mindig akad olyan ember, aki elkezd kíváncsi lenni mások életére.
MÁSIK ÉN: Ez nagyon perverz.
ÉN: Perverz? Miért lenne? Téged sose érdekeltek mások?
MÁSIK ÉN: De. De nem így...
ÉN: Hogy?
MÁSIK ÉN: Nem tudom. Nem így. A színészek sokszor hazudnak. Nem magukat adják... játszanak.
ÉN: Ahogy a gyerekek.
MÁSIK ÉN: De nekik szabad.
ÉN: Miért?
MÁSIK ÉN: Még kicsik.
ÉN: Szerintem ez nem korfüggő.
MÁSIK ÉN: Hanem?
ÉN: Hanem társadalom függő. Minden társadalomnak van egy saját szabálya, egy saját rendszere, amit olykor mátrixnak is neveznek.
MÁSIK ÉN: A filmre gondolsz?
ÉN: Dehogy. Egy pillanatig se. A mátrix számomra egy elfogadott és megszokott társadalmi valóságot jelent, amelyben élünk vagy próbálunk élni. Ez a valóság bárhol lehet. Magyarországon vagy Tatárföldön is. A polgári lét valósága.
MÁSIK ÉN: De a polgári lét nem rossz. Hiszen biztonságot ad. Keresetet. Kényelmet.
ÉN: Ez így van. A polgári lét egyáltalán nem rossz. De minden jó dolog megszokássá válhat egyszer.
MÁSIK ÉN: Megszokássá?
ÉN: Mindannyian szeretjük a kényelmet. Ez amolyan evolúciós őstörténet. Aminek egy-egy része több millió évre nyúlik vissza. Ha valamelyik ősöddel történt valami pár ezer évvel ezelőtt, akkor az tulajdonképpen nem csupán megtörtént, hanem folyamatosan történik: benned.
MÁSIK ÉN: Miért? Ez amolyan transzgenerációs izé?
ÉN: Igen. Ha valamelyik ősöd kialakított valamit nagyon régen, akkor az beépült ilyen vagy olyan módon a tulajdonságaid közé. És azon a szűrőn keresztül szemléled az életet. Az lesz a te nézőpontod. A valóságod.
MÁSIK ÉN: De a valóság egy komoly dolog.
ÉN: Ezt én nem vitatom el. Komoly dolog. Persze. De még komolyabb belátni a kulisszák mögé, ha elhúztuk azt a bizonyos függönyt.
MÁSIK ÉN: Mi történik, ha a függöny mögé látunk?
ÉN: A felismerés. Hogy hogyan működsz. Hogy hogyan működsz ebben a társadalomban. Ebben a polgári gépezetben, ebben a megszokott valóságban. Amikor felismered a mátrixodat, abban a pillanatban sikerül egy lépést tenni a feloldás felé.
MÁSIK ÉN: Feloldás?
ÉN: Feloldás. Ha felismered a megszokásaidat, akkor újra és újra életre kelsz... hiszen beleláthatsz az élet működésének egy fontos részébe. Például felismerheted egy tudatalatt örökölt szokásodat, amely korlátozhat a továbblépésedben ebben az életben. Rátelepszik az érzelmi világodra. Egyfajta fogságban tart. A pillanat, amikor felismered, szinte felér valamiféle megvilágosodással.
MÁSIK ÉN: Ez nekem túl spirituálisnak tűnik.
ÉN: Néha nekem is. De nincs mit tenni, ez van.
MÁSIK ÉN: De nekem vagy bármelyik másik normális polgárnak erre nincs ideje.
ÉN: Ez érthető. Az élet megy tovább. A jó hír az, hogy vannak olykor mások, akik ebben segíthetnek.
MÁSIK ÉN: Mások? Pszichológusok?
ÉN: Egy kicsit azok, de most nem rájuk gondoltam.
MÁSIK ÉN: Ne csigázz! Ki vele! Kikre gondolsz?
ÉN: A színészekre.
MÁSIK ÉN: Na ne viccelj...
ÉN: Ez komoly. Ilyennel nem mernék viccelődni. A színész egy üres lap, aki magára vesz szerepeket. Vagyis sorsokat. Életeket.
MÁSIK ÉN: Életeket?
ÉN: Életeket és halálokat. Vagyis bizonyos szerepek halálát.
MÁSIK ÉN: De ez engem hol érint?
ÉN: Mindenhol. De legfőképpen az életben. A színész egy olyan lény, aki magára veszi helyetted vagy helyettem a terheket. És megmutat egy emberi sorsot. Az adott történet elejétől a végéig. Neked pedig lehetőséged van ezt átélni, felismerni, megismerni... a színész mások helyett veszi magára ezeket a zsákokat. Ráadásul játékból teszi. Jobb esetben. Komolyan, de mégis játékból. Mert kíváncsi. Ezért hívták a színeszeket valaha Thália Papjainak. Tiszteletben és becsben tartották a munkájukat. Ma már ez sajnos másképpen történik. Celebvilágot élünk. És a színész vagy a színház nem képvisel a mai társadalom szemében akkora értéket, mint valaha... a mai társadalom sokszor lenézi a színészt és nem tartja fontosnak a munkáját, mondván, hogy az csak szórakozás. De ez nem így van. A színészek nélkül nem lenne értelme élni.
MÁSIK ÉN: Ez azért túlzás.
ÉN: Egyáltalán nem. Ha kitörne a harmadik világháború és csak pár ezren maradnának egy tönkrement bolygón, amely valaha lehetőségként állt sok milliárd ember előtt, akkor az a pár ezer ember olykor közösségeket alkotna. És lehet, hogy a tábortűz körül mesélne valaki az egyik csoportból... a meséje pedig annyira érdekes lenne, hogy lekötné a többieket. Mindenki ráfigyelne. Ő pedig ezt érzékelné. És tiszta szívből játszana. Miközben "csak" mesélne.
A színész nem hazudik, ha más ember bőrébe bújik. Hanem igazat mond. A játékával. Igazat mond a történet elmesélésén keresztül. Ez pedig hatalmas munka. Hiszen helyetted vagy helyettem, mindenki helyett mondja ki az élet pillanatnyi igazságát. Bármi is legyen az.
Az emberek gyakran lenézik a színházi embereket, s azon belül is a színészeket. De végső soron nem veszik sokan észre, hogy azok a színházi színészek filmekben is játszanak. Olykor nagyobb filmekben is. Vagy sorozatokban. S én még alig találkoztam olyan emberrel, akinek ne lenne kedvenc filmje.
A film a színház gyermeke, ami vagy aki sok mindenre taníthatja meg agg szülőjét.
Szóval az első kép Tatárföldön készült. Ahol kineveztek az egyik Nemzeti Színház Művész(eti) Igaz(gatójának). Ott állok hátul megannyi színházi ember és színész között. A második képen sajnos nem szerepelek. Románia egyik erdélyi városában. Rajta van a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának a nagy része. Ennek a színháznak az egyik Alkalmazott Rendezője lehetek. Jövőre úgy tervezem, hogy mindkét csoportképen szerepelek Társulati Tagként.
Nem a kép a lényeg, hanem az évadnyitó.
Bízom benne, hogy sokan jöttök színházba Tatárföldön és Erdélyben is és nemcsak hozzánk, hanem bárhol a nagyvilágban. Mert nélkületek nincs színház. És film se. De ti is megszűntök valóban létezni ezek nélkül.
MÁSIK ÉN: Ez mind szép és jó. Mondhatni, hogy értem is. Nem rossz. De egyet kérlek árulj el: te pontosan mit csinálsz a színházban?
ÉN: ÉN? Tudod, én a rendező vagyok. Egy rendező.
MÁSIK ÉN: Ezt értem. De mit csinálsz?
ÉN: Elhitetem a töbiekkel és magammal, hogy az vagyok.
Sardar Tagirovsky
ui.: Oszd meg, ha úgy érzed, hogy másokat is érdekelhet ez a gondolatmenet.
