04/06/2026
Sipos Attila András - Nem nem soha
Magyar zászló ég feldühödött szavakra,
Mondd, meddig leszel még rab te, szép Szabadka?
Őseim hazája, honnét vérem ered,
Bár magyarul írva látnám újra neved.
Mezítláb futnék hozzád, a karom tárva,
Lelkem hívó, zöld mezejű Vajdaságba.
Felfedezném, amit nekem rejt vidéked,
A jelenem volnál, nem fájó emléked.
Őseimnek hangja a bányákban csengett,
Vigasztaló szóként szép hegedű zengett.
De a sors kerekén gonosz átok fordult,
Békés otthonukra néma bánat zordult.
Hol a vén Tisza folyt, ott a vér is árad,
Éjjel jöttek megölni a szépapámat.
Galádul megfosztották a családjától,
Fájón kiszakítva meleg otthonából.
Petrozsény fogadta a csonka családot,
Erdély zord bércein nyertek új világot.
Idegen bányákban porlott el a múltjuk,
Szülőföldjük felé lezárult az útjuk.
Ámde itt sem volt már hosszú maradásuk,
Felégett a világ, vagon lett lakásuk.
Ismeretlen földön ezer felé mentek,
Száz évig testvérek egymásra sem leltek.
Elmúltak az évek, távol már az otthon,
Földbe nyugszik mind, kinek jellemét hordom.
Nagyapám szavából lángra gyúlt a lelkem,
Hogy az ősök jussát versbe kell temetnem.
Amíg élek, nem felejtek, nem bocsátok,
Megfogadom: Soha bizony nem hátrálok!
Határkövet farag minden szavam sírva,
Addig amíg nem kaphatlak végre vissza.
Vésztő, 2026.06.02.
