Majoros Cili opuszai

31/08/2026

Képzeld el, hogy egy mély tó partján ülsz, s a víz tükre teljesen sima, rezzenéstelen. Ez vagy te, ez a tudatod természetes állapota. Nyugodt, mozdulatlan, tiszta.
Aztán egyszer csak valaki kavicsokat kezd dobálni ebbe a tóba, ezek a hírek, a világ zajai. Minden egyes kavics hullámokat vet, fodrozódást, nyugtalanságot okoz és te lassan elfelejted, milyen is volt a víz, amikor még semmi nem zavarta meg.
Így működik a világ, és így működik az elme is. A világ hírei nem önmagukban veszélyesek, a gond ott kezdődik, amikor te hagyod, hogy azok behatoljanak a belső teredbe.
Amikor elkezdesz hinni nekik. Amikor az elme már nem csak megfigyeli, hanem magára is ölti őket. Amikor azt mondja: „Ez az én problémám is.”
És minél többet hallgatod ezt, minél jobban azonosulsz velük, annál mélyebben hatolnak be, és végül teljesen elfedik a tudatod csendjét.
Az elme vírusa nem egy fizikai fertőzés. Sokkal alattomosabb annál. Gondolatok formájában terjed. Félelem, kétség, ítélet, aggodalom, ezek mind a vírus szimptómái.
A legtöbben azonban nem ismerik fel ezt a fertőzést, mert azt hiszik, hogy ez természetes. Azt hiszik, ez az élet. Hogy félni kell, hogy aggódni kell, hogy mindig tudni kell, hogy mi történik a világban, különben lemaradnak valamiről.
Pedig valójában épp így maradnak le az egyetlen dologról, ami igazán fontos: önmagukról.
Ne engedd, hogy a világ hírei felkavarjanak. Ez nem közöny, hanem ez bölcsesség. Mert aki valóban ismeri önmagát, az tudja azt, hogy a világ mindig változik.
Háborúk jönnek, békekötések, járványok, választások, szenzációk, összeomlások, újrakezdések. Ez a világ természete.
Ha ezek mind rajtad múlnának, talán okod lenne az aggodalomra. De nem rajtad múlnak. Nem tudod megváltoztatni őket azáltal, hogy aggódsz. Csak elveszíted azt, ami a legnagyobb kincsed, a belső nyugalmadat.
Ezért inkább fordulj befelé. Fedezd fel magadban azt a békét, amely mindig is ott volt, csak eddig nem figyeltél rá.
Ez a béke nem a körülmények eredménye. Ez nem olyan nyugalom, amit a világ rendjétől kaptál, ez a Lét nyugalma, ami még a világ előtt is létezett.
És ez nem múlik el soha. Ha azt egyszer felfedezted, megismered. És ha ismered, akkor már tisztelni is tudod. Nem fogod többé olcsón odadobni egy hírportál kattintásáért vagy egy véleménycsata kedvéért.
Legyél hálás ezért a felismerésért. Lehet, hogy sok éven át máshol kerested a biztonságot, a boldogságot, a békét. Lehet, hogy ezerféle módon próbáltad „helyretenni” az életedet, miközben pedig csak egy dologra lett volna szükséged, hazaérkezni önmagadba. Hazaérkezni a mozdulatlanba. A csendbe, a tiszta jelenlétbe.
És most talán éppen ez történik. Most, ebben a pillanatban. Miközben nem csinálsz semmit, csak olvasol… valami elcsendesedik benned. Egy rész belőled felismeri azt, hogy „Ez az, amit mindig is kerestem.” Nem kint, nem holnap, nem máshol, hanem itt és most. Benned.
Ez az igazi gyógyulás, ez a valódi védelem. Nem a világ változásainak a kontrollálása, hanem annak felismerése, hogy a valódi Lényedet semmi nem érintheti meg. Ez az, amit soha senki el nem vehet el tőled, csak te feledkezhetsz meg róla.
De most már nem felejted el ezt. Mert egyszer, csak egyszer elég felismerni ezt. És akkor megkezdődik az emlékezés. Mint a nap, amely a felhők mögül végül áttör, nem kell kérni, hogy ragyogjon. Csak hagyni kell, hogy előbújjon.
És ez a béke is ilyen. Már itt van, csendben, türelmesen. Rád vár.

Részlet Frank M. Wanderer új könyvéből A TUDAT TANÍTÁSAI a spirituális úton lévőkhöz /második, bővített kiadás/

INNEN INGYEN LETÖLTHETŐ A TELJES KÖNYV
https://kulcsok.wordpress.com/2025/06/27/frank-m-wanderer-a-tudat-tanitasai-a-spiritualis-uton-levoknek/

28/08/2026

Szeretném népszerűsíteni a foglalkozásaimat, amellyel bárhová szívesen kimegyek, hogy picit szebbé tegyem a hétköznapokat.

Meséből kép – alkotás és belső figyelem

A népmesék eredetileg nem gyerekeknek íródtak, sőt, nem is „íródtak” a szó mai értelmében. Szájhagyomány útján éltek és formálódtak, és hosszú időn keresztül a felnőttek világának is természetes részei voltak. Olyan alapvető emberi élethelyzeteket őriznek, mint az útnak indulás, a veszteség, a választás, a próbatétel, a változás, a kapcsolódás vagy éppen önmagunk helyének megtalálása.
Éppen ezért felnőttként is megszólíthatnak bennünket. Egy-egy mese segítségével más szemszögből nézhetünk rá arra, ami éppen foglalkoztat, és közben olyan belső erőforrásokat is felfedezhetünk, amelyekről talán megfeledkeztünk.

A foglalkozásokon a mese és az alkotás szorosan összekapcsolódik. A történethez mindig tartozik egy festési vagy rajzos feladat, így azt, amit a mese megmozdított bennünk, nem feltétlenül kell szavakkal megfogalmaznunk, megjelenhet egy vonalban, egy foltban, egy formában vagy egy képben is.

Az alkotás alapja gyakran a kávéfestés, amelyet vízfestékkel, rajzzal, vonalakkal vagy más egyszerű eszközökkel egészíthetünk ki. A kávé természetes, meleg árnyalatai és kiszámíthatatlan foltjai különösen alkalmasak arra, hogy ne akarjunk mindent előre megtervezni és irányítani. Hagyhatjuk, hogy a kép egy része egyszerűen csak megszülessen.

A munkafolyamat egy kicsit a zen kör, az enszó festésének szemléletéhez is közelít. Nem a tökéletes forma létrehozása a fontos, hanem maga a mozdulat, a jelenlét és az, hogy figyeljünk arra, ami éppen történik. Nincs jó vagy rossz megoldás, és rajztudásra sincs szükség.

Felnőttként különösen felszabadító lehet olyan helyzetbe kerülni, ahol nem kell teljesíteni. A mese elindít egy belső utazást, az alkotás pedig segít megállni, lelassulni és képpé formálni valamit abból, amit közben megéltünk.

Nem az a kérdés, tudunk-e festeni. Hanem az, hogy mi történik, amikor megengedjük magunknak, hogy alkossunk.

A kávé maga is a földből érkezik: növény, termés, mag, amely hosszú utat jár be, mielőtt a kezünkbe kerül. Amikor festünk vele, ez a földhöz való kapcsolódás szimbolikusan is jelen van. A barna árnyalatok, a víz és a kávé találkozása az anyaghoz, a természethez, a jelen pillanathoz köt bennünket.

Majoros Cecília
vizuális és környezetkultúra tanár

20/08/2026

Az én kis komor erdőm.
Nem kell mindig ragyognunk. Vannak bennünk komor erdők, ahová időnként be kell lépni, hogy megismerve a mélységet kijöhessünk oda, ahol süt a nap.

20/08/2026

Mostanában nem igazán alkotok. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogyan tudnám másokkal is megismertetni az alkotás örömét.
A nyáron lehetőségem volt egy főként nőkből álló csoportnak olyan foglalkozást tartani, ahol együtt dolgoztuk fel A táltos kanca és a libapásztorlány meséjét. Beszélgettünk a mese képeiről, arról, mit mozdítanak meg bennünk, majd mindenki megfestette a maga kis kertjét.
Nem az volt a fontos, hogy ki „tud” festeni, és ki nem. Nem technikát tanultunk, nem törekedtünk tökéletes képekre. Inkább megpróbáltunk visszatalálni ahhoz a természetes szabadsághoz, amivel gyerekként még gondolkodás nélkül nyúltunk a színekhez.
Egyre inkább azt érzem, hogy most ez érdekel igazán: olyan teret teremteni, ahol az ember elfelejti, hogy szerinte nem tud alkotni. Ahol a mese elindít egy belső képet, a színek pedig segítenek annak formát adni.
Talán most kevesebbet festek én magam. De közben valami mást alkotok: helyzeteket, amelyekben mások megtapasztalhatják, milyen jó érzés létrehozni valamit, ami csak az övék.
És azt hiszem, számomra most ebben van az alkotás öröme.

Csatoltam egy olyan fotót is amit utólag kaptam. Az alkotó tudat alatt a ruhája színeit festette meg.

22/07/2026

Ismét az idősek otthonában alkottunk.
A szív tere.

22/07/2026

14/07/2026

Tegnap új gazdára talált egy számomra nagyon kedves festmény. Sokáig nem tudtam megválni tőle, mert különleges helye volt a szívemben.
Ajándékként került egy feleséghez, és ma olyan megható üzenetet kaptam a vásárlótól, ami újra megerősített abban, hogy kézzel alkotni érdemes. Mert egy festmény nemcsak a falat díszíti, hanem érzéseket is továbbad.

04/07/2026

A nyár kifolyt a papírra.😊

31/05/2026

A heti találkozáson az idősek otthonában az elhangzott mesében a rózsa, amit az apa nem talált, a kimondatlan szeretetet jelképezte.

A ráhangoló beszélgetésben megosztották velem, hogy sokan apák nélkül nőttek fel, hiszen a háború idején vesztették el őket. Mégis voltak, akik mellett ott állt az édesapa, és kimondott szeretetet adtak.

Ujjal festettük a mintát

Az erőteljes színek és a régi bútorfestő motívumok segítettek, hogy a kimondatlan érzéseket is formába öntsük. A festett virágokkal nemcsak emlékeztünk, de meg is ünnepeltük az apai szeretet minden formáját.

30/05/2026

Ma hosszú idő után újra selymet festettem.
A fekete mélysége és a piros lüktetése lassan egymásba olvadt az anyagon.
A selyem egészen másként viselkedik, mint a papír vagy a vászon – nem lehet siettetni, együtt kell lélegezni vele.

Még csak készülődik, de már látom benne a leendő ruhadarabot.

Jó volt újra érezni, ahogy a festék szabadon fut a selyem szálai között.

🌹 Fekete. Piros. Rózsák. És egy régen hiányzó alkotói öröm. 🌹