26/06/2025
Nőnek lenni
Sok ideje tart már nálam valami belső alakulás, ami fokozatosan szünteti meg a régit, építi az újat, és sokkal hosszabb ideig tart a születési folyamata, mint eddig bárminek is. Én így érzem. Nem írok, nem beszélek, nem dolgozom annyit – pedig szeretnék, de valahogy nem megy, meg vagyok állítva, meg vagyok állva. Közben irtózatos feszültséggel nem tudom megengedni azt a fajta csendet és megpihenést, amire oly sokáig vágytam. Csak Lenni.
Érezni.
Lélegezni.
Hátra dőlni.
Emlékszem, mindig azt mondtam: azt a Férfit keresem, aki mellett hátra dőlhetek végre. A mindig – a válásomat követő időszak, ahonnan egy teljesen új én, új nő született meg bennem. A szülésemmel indult, válással végződött, és válással kezdődött is. Arra is emlékszem, éppen egy éve volt, mikor egy elismert tanító – gyógyító barátnőmmel (az én szívemben, nekem az) beszélgettünk, és azt mondta nekem: Anna, Mi soha nem dőlhetünk hátra! Mi nem engedhetjük meg magunknak, nekünk ez nem jár, mert munka van, Szolgálat van. Azt is mondta, Isten elé nem tehetek egy férfit sem. Én azt mondtam: számomra Isten a leginkább a megélt Szerelemben elérhető nekem, Isten tenyerén hordozva, a Férfi karjában tudom megélni, ÖnMagam. Az isteni szerelmet áramoltatom, de azt leginkább csak, egy Másik-on, a Férfimon keresztül tudom megélni.
Persze, ez nagy hiány volt akkor, és ahogy töltődik be folyamatosan, kerülök egyre közelebb önmagamhoz. Végeredeményben talán, semmi nem tud Isten elé kerülni, mert Isten bennem él, és Benned, Mindenkiben. Mindünkben. És hogy ki hol, milyen úton, hogyan találja meg vissza hozzá az utat, az sokféle lehet.
Alapvetően két út vezet hozzá vissza, az egyik a Tudás, a tanulás útja, a másik a Szerelemé. A maszkulin és a feminin út. A férfi kígyó és a női kígyó útja, ha a csillagnemzetségek szintjén nézzük. Ezek a minőségek bennünk élnek, és idővel változhatnak is.
Bennem mindig sok volt a feminin, a női energia, és mindig a romantikus szerelemmé álmodtam minden vágyamat. Aztán… a fiam megszületésén kívül, mert ahhoz kellett az apukája – végsősoron, minden sikeremet egyedül értem el. S mikor a házasságomban végtelenül boldogtalan voltam és felismertem, hogy ha maradok, meg fogok halni néhány éven belül, én tovább mentem. Eljöttem és elváltam, megtakarítások nélkül, teljesen önerőből felépítettem egy praxist, egy meditációs központot, iskolát alapítottam, autót és házat vettem részben persze hozott pénzből, részben viszont a saját keresetemből. Vállalkozó lettem és mást sem csináltam, mint kockáztattam és mindig mentem előre, tovább és tovább, mert vitt az álmom, mert tudtam, hogy egyszer majd boldog leszek.
És most itt vagyok. Teljesült minden kívánságom.
Körülbelül egy éven át, azt hittem végig, meghalok. Akárhonnan néztem, néztük, mindig kilépési pontokat láttunk, s mindig találtam egy hiedelmet, ami arról szólt: beteljesítettem a végzetem, beteljesítettem, amiért jöttem. Tovább adtam az életet, megépítettem a munkásságomat, megtaláltam a lelki békémet, és megérkeztem a Férfim mellé, aki mellett igen, valóban hátra dőlhetek.
Hátra dőltem, élveztem – egy percig talán; és rájöttem, hogy nekem ez nem megy.
Hajt a bennem élő maszkulin, a bennem lévő cselekvő, akaratos, mindig menni és haladni és fejlődni akaró, kihívásokat kereső, szabad lelkem. Vagy Egóm. Néha már nem tudom megkülönböztetni. És az is lehet, hogy mindből van sok, több is, nem csak egy-egy.
Akartam megélni a Nőt – a Nő meg bennem, nem akarja feladni a szabadságát. Szelídítem, ölelem, nyugtatom, ringatom. Haladok vele. Tanítom bele lazulni. Tanulom, elengedni. Mit?
A kontrollt. Az irányítást. A munkát. Miközben, erre születtem.
Miközben azt is érzem, ha többet és újabbat kívánok adni a világnak, akkor nekem is megújulnom kell. Ez a női vezetői vállalkozó lét, aki mindenre is képes, az nem jó irány már. Nekem nem. Egy részem, egy nagyon nagy részem persze, ragaszkodik, és mint arany tallérok, számolgatja a veszteségét, amit a boldog női élet örömei adnának. Olyan, mint feleség és szerető szerep, és főleg, mint Anya.
Az imént volt egy online munkám. Szerintem legalább három hét kihagyás után. Jó volt. A párom azt kérdezte, mi volt jó benne és mit adtam magamból. Azt mondtam, a Szívemet.
Az volt jó, hogy együttérezhettem. Az volt jó, hogy szerethettem. Nem én, Anna, hanem a Nő bennem, aki a jelenlététvel is, Gyógyít. Aki pusztán, csak, Jelen van, figyel, együttérez, megért, és figyelmével gondoskodik, és Szeret. Ennyi.
Valami újat keresek, amit egyre többször érzek. De míg az egóm hajt, küzd és szenved, addig még nem tudom oda adni magamból, addig még nem tudom oda adni magam neki. Türelmetlenségem már lassan kiégeti önmagát, akaratom alázattá szelídül az idő rostáján. Ezt érzem, ezt tudom. Minél tovább tart, annál tovább tart. Majd-lesz-valahogy. És az pont az lesz, aminek lennie kell.
És még valami, ide írom gyorsan ezt is: a múlt héten találkoztam Nőkkel, gyönyörű Nőkkel, akik azt mondták: dühösek, amiért egyedül vannak, amiért nem jön olyan férfi. A férfiak erre azt mondták, azért nem jön, mert tudjátok, mit akartok, de akarni és tudni, férfi princípium. És ez Igaz.
Emlékszem, mikor én voltam így: nagyon kétségbeesett és fáradt és kimerült voltam, amiért egyedül kellett csinálnom mindazt, amit – minden porcikámmal éreztem és tudtam: hogy nem nekem kéne csinálni. Nem az én dolgom, nem akarom, útálom, de rá vagyok kényszerítve.
Nők ezrei vannak rákényszerítve, hogy férfi szerepeket lássanak el, mert nincs mellettük férfi. Nekik, nem segít, hogy adják fel, engedjék el, vagy hogy mit csináljanak másként. Nekem ami végül segített – de ez csak hosszú, hosszú, hosszú munka végső valósága volt: a Hit. Kitartottam a végsőkig, mindegy, mit mutatott a tér, mindegy, mit láttam. Nem dugtam homokba a fejem, nagyon elkeseredtem, többször veszekedtem az Istennel, az Istennővel, Angyalokkal, veszekedtem a terapeutámmal, anyámmal, már magammal is, utáltam és bántottam magam, hogy hülye vagyok, hogy mindenkinek van párja csak nekem nincs – de minden kiborulás után addig sírtam, míg Jézus szerető karjaiban gyógyultam és olyan isteni-istennői archetípusok öleltek, ami minden földi tapasztalatomnál erősebb volt. Olyankor pedig újra erőt vettem magamon, és tovább mentem, és azt az irányt adtam magamnak, hogy kidolgozzam magamból a férfiak iránti minden dühömet. Azt is, hogy bántottak, azt is, hogy átvertek, azt is, hogy gyengék, azt is, hogy nincsenek mellettem. Minden dühöt ki akartam tenni, hogy mikor majd itt lesz – mert biztosan itt lesz - , akkor én nyitott, szerető szívvel legyek. És így lett.
A kép a legutóbbi újjászületés hétvégén készült, egy csoportos újjászületés után. Most tanulok hátra dőlni Balatonon, és tanulom engedni a feminin létezésemet, és elengedni a maszkulin mindent is tenni és csinálni akaró, versenyző részemet. De hát, ezt tanultam, erre neveltek, így éltem túl. S amíg tanulom, szeretettel látlak online, most már képernyővel, mert megadtam magam ennek a térnek is, ahol képernyőn keresztül kapcsolódunk, de legalább, kapcsolódunk.
Ti hogy vagytok most Nők, és hogy vagytok Ti, Kedves Férfiak?
Szeretetettel,
Róza Anna
www.anna-rose.world
www.aghorabudakeszi.com
