10/09/2026
Gyerek voltam
Hétvége van, nincs suli. A matchboxommal játszom elmerülve. Rovom a képzeletbeli utcákat éles és gyors kanyarokkal. Aztán jobban szemügyre veszem a kocsit és azon mélázom, hogy nem tetszik a színe igazán.
Bemegyek a leghátsó kisszobába, ahol apám műterme van. Körülbelül hetek óta nem volt itthon, Ausztriában van. Már sötét van, felkapcsolom az állványra rögzített lámpát. Leülök a székébe, aminek a támlájára egy inge van hanyagul terítve, érzem az illatát van és körbenézek. Elmosott ecsetek, festőtámasz a kisasztalon és festékek, meg a radiátoron is. Bekapcsolom a rádiót, a 168 óra megy. Nem tekerem el, a hangerőt sem állítom, apa így hagyta és ezt szokta hallgatni.
Kiválasztok egy vékonyabb ecsetet és egy színt. Kicsit már beszáradt, kemény lett a külseje, megbököm, hogy kibújjon alóla a festék. Letekerem az állványon lévő kis üveg tetejét. Terpentin illat, imádom.
Mindenhol szépen és precízen lefestem, hogy lehetőleg ne látszódjanak az ecset nyomai.
Más színeket is kicsalogatok a beszáradt kérgek alól. Vajon mikor nyomta ki őket?
A radiátorra, majd az ablakpárkányra nézek. Apám néhány elkezdett csendéletét nézem. Már így is olyan igazi szilva, meg alma. A rádió szól, mégis olyan csendes a szoba. Nem úgy szól, mint amikor ő is itt van.
Folytatom a kocsi festését.
Gondolkozom. Valamikor biztosan befejezi a képeket. Mert hazajön. Talán hamarosan.
