21/05/2026
A kisfiú, aki túl sokat beszélt
Az iskola végében, az öreg gesztenyefa mellett volt egy régi tanterem. Tavasszal tele volt napsütéssel és boldog madárdal szűrődött be az ablakain. A gyerekek szerettek ide járni. Szerették a tanító nénijüket és szerették a kedves tantermet.
Ebben az osztályban tanult Marci. Marci kedves kisfiú volt. Segített feltörölni, ha kiborult a vízfesték, összeszedte a leesett ceruzákat, és soha nem felejtette el megkérdezni:
- Tanító néni, segíthetek valamiben?
Csak volt egy aprócska gond. Marci rengeteget beszélt. De nem úgy, mint akik sutyorognak a hátulsó padokban. Nem. Marcinak egyszerűen mindenről eszébe jutott valami.
Ha matekórán a hármas számról volt szó, rögtön jelentkezett:
- Az én nagypapámnak három macskája van, csak az egyik mindig átszökik a szomszédba!
Ha olvasásórán a szélről olvastak:
- Képzeljék! Tegnap majdnem elvitte a sapkámat a szél, de én gyorsabb voltam! És nem baj, ha fúj a szél, mert különben mi forgatná a szélkerekeket!
Ha pedig csend lett az osztályban, Marci akkor is talált valamit, amit feltétlenül el kellett mondania.
- Tanító néni… Tudja, hogy a csigák át tudnak mászni egy éles késen, anélkül, hogy bajuk esne?
- Tanító néni… Láttam egy felhőt, ami úgy nézett ki, mint egy krokodil!
- Tanító néni… Tegnap láttam egy kutyát, aki mosolygott.
A gyerekek sokszor nevettek. Nem csúfolódásból, inkább azért, mert érdekesnek, mókásnak találták.
- Marci megint mesél! - mosolyogtak.
A tanító néni is sokszor próbálta finoman csendre inteni.
- Marcikám… most egy picit figyeljünk másokra is!
- Jól van, tanító néni… csak még ezt az egyet! - És persze mindig lett még egy.
Egyszer aztán rajzórán a tanító néni különös feladatot adott.
- Ma azt rajzoljuk le, amitől otthonosnak, szerethetőnek, boldognak érezzük magunk körül a világot!
Az osztály rögtön munkához látott. Valii a kutyáját rajzolta. Évike a nagymamáját.
Gyuri egy futballmérkőzést a barátaival. Mindenki rajzolt serényen.
Marci viszont sokáig csak ült. Tőle szokatlan módon, nem beszélt. Egészen csendben volt. A tanító néni odasétált hozzá.
- Elfogyott a sok mondanivaló?
- Nem tudom lerajzolni. – nézett fel rá Marci.
- Mit nem tudsz lerajzolni?
A kisfiú egy darabig nézte az üres lapot.
- Az apukámat.
A tanító néni leguggolt mellé, Marci pedig nagyon halkan, szinte suttogva folytatta:
- Régen mindig beszélgettünk. Nagyon sokat. Mindent elmeséltem neki. Azt is, hogy milyen volt az iskola, meg hogy milyen alakú a felhő, meg hogy mit álmodtam.
- És most?
- Most már messze dolgozik. Este későn ér haza… néha már alszom is. Reggel meg siet. És… hát -
- Hiányzik?
Marci bólintott.
- Néha egész nap gyűlnek bennem a dolgok. Olyankor muszáj elmondanom valakinek. Különben olyan… mintha bent maradna a fejemben minden szó.
A tanító néni nem szólt semmit, csak megsimogatta Marci haját. Másnap reggel az osztályterem falán egy új tábla lógott.
„REGGELI REGÉLŐ”
A gyerekek kíváncsian nézték. A tanító néni mosolygott.
- Minden reggel lesz öt perc. Akkor bárki elmondhatja, ami fontos neki. Amit látott, álmodott, gondolt vagy érzett.
Attól a naptól kezdve reggelenként sok kéz emelkedett a magasba.
- Tegnap sikerült harminckettőt dekáznom a labdával!
- Én láttam egy gyönyörű szivárványt!
- Nekem kiesett a fogam!
Marci is mesélt. Boldogan. És már nem egyedül. A tanító néni arra lett figyelmes, hogy az osztály sokkal többet nevet. Jobban figyelnek egymásra a gyerekek. Mintha valami láthatatlan ablak nyílt volna köztük.
Mert a gyerekek nem azért beszélnek sokat, mert zavarni akarnak másokat. Hanem mert tele van a szívük kimondatlan történetekkel.
Szentandrássy Béla
Mosolygós, szép napot kívánok szeretettel!
