11/04/2026
A Költészet Napja alkalmából fogadjátok szeretettel a kedvenc Erzsébet-versemet:
LANGBATHSEE
1888. augusztus 14.
Egy kis vadászlak. Mély magány.
Megbúvó, néma tó.
Felette vad táj néz le rám:
Csak szirtfal, szikla, hó.
Akárha álmodnám: utam
Sötét fenyvesbe tér,
S mohán gyaloglok, hangtalan.
A sziklacsúcs a cél.
Dalt mormol egy csorgó amott,
Míg kőről-kőre hull:
Zilált agyamnak altatót
Kínál fel vígaszul.
A fáradt nap lejjebb hajol,
Az árnyak oly nagyok!
Most ott bolyongok már, ahol
A szirtfal felragyog.
Merészen és ezüstösen
Pompáz a sziklafok,
Majd rőt lesz csipkés éle fenn,
Szikráz, kigyúl, lobog!
Mély csönd hegyen, völgyön, vizen.
De ez a csönd beszél:
Kőszálak csúcsáról izen
S fák közt megáll a szél.
Most zerge fut fenn, és nyomán
Csorbúl a sziklaél:
Egy kő lazul, görög, s puhán
Dobbanva völgybe ér.
Zajára egy riadt madár
Kőodvából kiszállt.
A többi, lám, utána száll,
S rikolt, fütyöl, kiált!
Aztán halálos csönd megint.
Figyelve vár a táj,
Hogy majd a hold kibúva int,
S lassan magasra száll.
Majd csúcsra hág a holdvilág,
S majd völgybe szállok én.
Szemem a síma tóra lát,
S mereng smaragd szinén.
Mély, zöld tükörben rőt füzér
A vén bükkfák sora:
Dús lombukhoz pirulva ér
A nyárest bíbora.
Koromsötét a tóban ott
A fenyves-hát, de lám,
Annál vakítóbban ragyog
A kő a hegy falán!
S amint elrévedő szemem
Káprázva nézi ezt,
Kibukkan, víztől gyöngyösen,
A legszebb női test!
Lebegnek zöldes fürtei
Fehér habok szinén.
Bűvös szemét reám veti:
Az arcán büszke fény.
És szól: „hazám tó és berek,
Tündér vagyok, najád -
Mit bánom én az emberek
Ezer búját-baját!
De a te arcod bús szine
Meghat, Titánia.
Beszélj: mi fáj, s mi hajt ide,
Tündér atyámfia!”
- „Szép Húgom, vallanék neked,
De jaj, nem szólhatok!
Szent esküvős köt engemet,
S e kín: örök titok.”
(Fordította: Mészöly Dezső)
Forrás:
Mészöly Dezső: Sirály a Burgban
