15/03/2025
…Amikor először megfogtam a kezét, s amikor élete első csókját kapta tőlem a hegytetőn, a kedvenc helyemen, a naplementében, s amikor élete első éjszakáját együtt töltöttük… De minden mozdulata, sóhaja, az egész lénye, sőt: Minden, ami körül vette, vagy hozzá kapcsolható volt, az az élethelyzet, a legapróbb részletekig, túl mutatott magán még az idealizált szerelmen is, regénybe illő, valótlan, teljesen álomszerű lebegésnek hatott. Egyszeri és megismételhetetlen. És hazug. Nem működött, és nem is működhetett, mert egy borotvaélen táncoló idealista illúzió volt az egész, amely egy nagyon mély és sötét szakadék felett egyensúlyozott. Tulajdonképpen megkaptam, megéltem, elértem a lehetetlent (legalábbis annak tűnőt), azt a néhány, rövid, és nagyon különleges pillanatot, amiben minden korábbi szenvedés elhalványul, s ahol megszűnik a tér és az idő, úgy érzed, egy teljesen másik dimenzióban létezel. Azon kevés pillanatok egyike ebben a rövid földi létben, amiért már megérte élni. De ez egy hazugság volt. Szenvedélyes gyötrelem. Olyan, mint a művész pálya, vagy a veteránozás. Nagy szenvedés árán, keveset ad. Keveset, s mégis oly sokat. Felemel az égbe, pillanatokra, aztán padlóra küld, vagy a végtelen mélybe. És ez így megy, amíg meg nem unod, el nem tűnik végleg mellőled vagy akár bele is pusztulsz. Elsőre fellélegzel, aztán elfelejted. Majd megnősülsz, éled a kis szürke, felső középosztálybeli „minta polgár” életedet, mert a családodnak, meg a társdalomnak ez kell. Aztán egy fülledt nyári este, amikor már a család alszik, te kint cigizel majd a szép házad teraszán, a hintaszékből lenézel a szánalmas kis szülővárosod fényeire a völgyben. S közben eszedbe jutnak ezek a ritka pillanatok. Meg a kalandok. Mikor beestetek Norbival, a Zsigulival az árokba, vagy amikor Leviékkel bunyóztatok egy szombat éjjel a Corvin-negyed aluljárójában, majd előkerültek a kések, s futottatok végig az Üllőin. Akár még az is eszedbe juthat, mikor még a kis faházadban laktál a reptérnél, a dombon, egész éjjel fentmaradtál gitározni meg rajzolni, nem volt se pénzed, se ötleted, hogyan tovább, meg a kinti jeges hordóból mosakodtál. S bármennyire is borzongással töltenek el ezek az emlékek, keserédes érzéssel mégis visszavágysz, hiába van meg mindened. Mert furcsa dolog az ember: Hajlamos elfogadni az őt körülvevő valóságot, legyen az bármilyen rossz is, egy idő után megtörik, s azt kezdi el igaznak hinni, azzal fog azonosulni. Mint a hosszú ideje elítélt, ki fél a szabadulástól, és egy idő után a börtönt érzi igazi otthonának. Szolzsenyicinnek is már-már megszokottá vált a láger világ, paradox módon ott szabadabbnak érezte magát, mint a szovjet civil életben. Mert a farkasnak hiába adsz enni, mindig vissza fog vágyni az erdőbe a szíve legmélyén. S ezért is kellenek a spirituális ismeretek, h az ösztönökön felül tudj kerekedni, és a hibás tudat alatti mintákat, amiket a tapasztalásaid és a társadalom beléd nevelt, felül tudd írni, és be tudd fogadni a jót. Mert aki sokat szenvedett, számára idegen lesz a jólét, nem tud vele mit kezdeni. Sokan ezét őrülnek meg a pénztől, hírnévtől, szabadságtól és a hatalomtól… Szolzsenyicin sem tudta népét felrázni a zsarnokságból. Mert az Orosz nép nem képes szabadságban élni. És már a Magyar sem… Mind1, majd megérted egyszer…..
Monológ "A Bátyám Öccse" című regényemből....
