Niala Deep Rituals

04/09/2026

Random személyes sztori…
(Ha már a nagyobbik lányom szerint ez a „mesélős oldalam“ ❤️🫣 )

A múltkor egy storyban azt írtam, csináld azt, amit szeretsz, legyen az akár annyira random, hogy 41 évesen állsz neki újra görkorizni.

Persze egy külső szemlélő mondhatná, hogy csak beütött az ADHD-m, és megint lett egy új hobbim. Ennél azonban egy kicsit mélyebb dologról van szó.
8 évesen tanultam meg jégkorizni, majd talán a következő tavasszal görkorizni. Aztán ahogy növögettünk és elkapott minket az NHL-láz, elkezdtünk görhokizni, és marhára elhittük, hogy mi leszünk a guruló Wayne Gretzky vagy Mario Lemieux. (narrátor: de nem lettek.)

15-16 évesen még a nagybátyámmal és a barátaival jártam görhokizni. Ott tanultam meg repülni is. Közben a Görzenálban elkezdtem ismerkedni az aggressive korizással, aztán jött életem első nagy szerelme, és sok minden mellett a kori is ment a levesbe.

Ennek 25 éve. 🤯

Aztán hogy most a 42 fokos melegben sütött meg a nap, az önismereti belső utazásom hozta elő, vagy egyszerűen csak megcsapott a skatepark levegője, miközben a kisebbik lányomat quad korin, a nagyobbat pedig inline-on tanítgatom, nem tudom. Mindenesetre egyszer csak rájöttem: nekem márpedig koriznom KELL.

Igaz, hogy 41 éves vagyok, és legalább 60 kilóval több, mint amikor legutóbb gurultam, de egy határozott „f**k it“ után nekiálltam korikat nézni.
Az eredeti terv az volt, hogy veszek valami urban korit, gurulgatok a városban, aztán ha visszaszoktam, és még mindig megvan a csí, jöhet egy aggressive kori a parkba. Az élet viszont jó szokása szerint dobott egy vicceset, olyan áron jött szembe egy aggressive kori, hogy végül nem a városban kezdtünk gurulgatni.

Megjött, irány a park.🥳

Az első alkalom 25 év után. Óriási izgalom, védőfelszerelés akkor még sehol, nagyjából egy óra korizás. Az izommemória már ébredezett, de azt is gyorsan megéreztem, hogy a megváltozott méreteimmel lesz még némi matek.
Mindenesetre a 16 éves önmagam kibaszott boldog volt, hiszen ő már akkor is tudta, mi a jó…

Augusztus 19. óta, amikor csak időm engedi, megyek a parkba és gyakorlok. Mostanra tényleg felébredt az izommemória, egyre többször jön az érzés, hogy „hé, ezt tudom, ez még mindig megy!“ amire persze Newton rendszeresen becsekkol, hogy emlékeztessen: azért megváltozott a fizikád, kispajtás.

Nyilván tisztában vagyok a határaimmal, ráadásul másnap általában dolgozni is be kell mennem. De azért óvatosan feszegetem is őket. Az pedig biztos, hogy a belső gyerekem minden alkalom után giga vigyorral veszi le a korit.

És talán ezért is akartam mindezt leírni.

Mert a belső gyereket boldoggá tenni nem azt jelenti, hogy elfelejtük, hogy hány évesek vagyunk, vagy az elveszett fiatalságot keressük. Sőt azt sem, hogy egy 41 éves ember azt hiszi újra 16…
Viszont attól, hogy felnőttünk, még nem kell eltemetnünk mindazt, amit valaha őszintén, mindenféle cél és haszon nélkül szerettünk. Néha érdemes odafigyelni arra, amitől hirtelen újra igazán élőnek érezzük magunkat.
Én sem lettem újra 16éves, csak visszataláltam valamihez, ami 25 évig hiányzott belőlem.

Az edzettségi szintem jelenleg nem jó, minden alkalom a parkban fizikailag odaver rendesen… Tisztában vagyok vele, hogy fogynom kell, elmis kezdtem dolgozni ezen…

Viszont, ez mind eltörpül amellett, hogy minden alkalom után azt érzem, hogy hazaértem… És pontosan ugyan az az érzés van bennem mint kölyökként… Imádom ❤️

FREE’FCKN’DOM 😎

Nem azt mondom, hogy mindenkinek neki kell állni görkorizni. Azt viszont igen, hogy mindenkinek kellene valami, amitől úgy érzi, hogy végre hazaért.

01/09/2026

Mennyire tibeti a „tibeti hangtál”?
Egy ősi történet, ami talán sosem létezett
Van egy kifejezés, amit valószínűleg mindenki hallott már, aki valaha találkozott hangtálakkal: tibeti hangtál.
Én ezt a kifejezést egyáltalán nem használom. Nem véletlenül!

Ha ma rákeresünk a hangtálak történetére, nagyon gyorsan eljutunk egy gyönyörű eredettörténethez. Ősi Tibet, buddhista kolostorok, szerzetesek, meditáció, gyógyítás és egy évszázadokon, néha a történetmesélő lelkesedésétől függően akár évezredeken keresztül őrzött tudás.

Jól hangzik, csak van vele egy apró probléma… Nem igazán találunk történeti bizonyítékot arra, hogy ez a hagyomány létezett volna.

Fémedényeket az emberiség nagyjából azóta készít, amióta megtanultunk fémmel dolgozni. Bronzból készült edények évezredek óta léteznek, Ázsia különböző kultúráiban pedig harangoknak, gongoknak és más fémből készült, megszólaltatható tárgyaknak nagyon régi vallási és zenei hagyománya van.
Az, hogy létezett egy bronztál, nem bizonyítja, hogy létezett a mai értelemben vett hangtálas gyakorlat.

Tegyük fel, hogy találunk egy kétszáz éves fémtálat. Megütöm, szól, körbedörzsölöm, énekel.
Ezzel bebizonyítottam, hogy egy kétszáz éves fémtálat ma képes vagyok hangtálként használni.
Azt viszont egyáltalán nem bizonyítottam, hogy kétszáz évvel ezelőtt is ezt csinálták vele.
És főleg nem azt, hogy tibeti szerzetesek meditációra, gyógyításra vagy valamiféle ősi hangterápiára használták.
Hol vannak akkor a tibeti hangtálak?
Na, itt kezd izgalmassá válni a dolog… Ugyanis Emma Martin Tibet-kutató és muzeológus pontosan ennek az eredettörténetnek kezdett utánajárni. Tibeti tárgyakat, múzeumi gyűjteményeket, történeti forrásokat és a Tibetről szóló korai nyugati beszámolókat vizsgálta. És valami furcsa történt...
Nem találta azokat a hangtálakat, amelyeknek elvileg évszázadok óta ott kellett volna lenniük.

Sőt, nem talált meggyőző bizonyítékot arra, hogy a ma tibeti hangtál néven ismert tárgy 1959 előtt a tibeti vallási és rituális kultúra része lett volna. Martin ezért a modern „tibeti hangtál” történetét az úgynevezett „invented tradition”, vagyis lényegében egy utólag létrejött hagyomány példájaként vizsgálja.
Ez persze nem bizonyítja, hogy soha, egyetlen tibeti ember sem ütött meg egy fémtálat. Azt viszont nagyon komolyan megkérdőjelezi, hogy létezett volna az a több évszázados tibeti hangtálas hagyomány, amelyre ma olyan gyakran hivatkozunk.

És akkor mégis honnan került elő az a Tibet, ami ma szinte levakarhatatlan ezekről a tálakról?

A nyomok sokkal inkább a huszadik század második feléhez vezetnek. A 60-as és 70-es években Nyugaton hatalmas érdeklődés alakult ki India, Tibet, a buddhizmus, a meditáció és általában a „keleti spiritualitás” iránt.
Nyugati utazók indultak Nepálba és Indiába, és természetesen megjelent az a kereskedelem is, amely kiszolgálta ezt az érdeklődést. És gondoljunk bele egy pillanatra pusztán marketing szempontból.
Van előttem egy régi, kézzel készített himalájai vagy indiai fémtál. Érdekes tárgy.
De tegyük mögé Tibetet. „Tibeti hangtál.”
És hirtelen nem egyszerűen egy fémtárgyat látunk.
Megjelenik mögötte a Himalája, a kolostor, a buddhista szerzetes, a meditáció, a misztikum, az elveszett ősi tudás.

A „tibeti” szó önmagában olyan kulturális és spirituális jelentést ad a tárgynak, amely a nyugati spirituális kereső számára egészen más polcra helyezi. Éppen ezért számomra a „tibeti hangtál” sokkal inkább egy elképesztően jól működő marketingcímke, mint történelmileg pontos megnevezés.
És a címkéhez idővel történet is épült. A tálakat állítólag évszázadokon át szerzetesek használták meditációhoz, gyógyításhoz, energetikai harmonizáláshoz.
Aztán jönnek a csakrák, a különleges frekvenciák. És természetesen a hét szent fém, amelyek a hét bolygó energiáját hordozzák… De erről majd külön beszélünk, mert az megér egy saját írást.

A probléma nem az, hogy ezek a történetek szépek.
A probléma az, amikor történelmi tényként adjuk tovább őket.

Akkor most kamu?
A tibeti eredettörténet? Nagyon úgy néz ki.
Legalábbis arra a történetre, amelyben ezek a tálak egy ősi tibeti buddhista hangterápiás vagy gyógyító hagyomány eszközei, jelenleg nincs meggyőző történeti bizonyítékunk.
Ez azonban nagyon nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy a hangtál maga kamu.
Én hangtálakkal dolgozom. Nap mint nap látom és tapasztalom, hogyan reagálnak rájuk az emberek. A korábbi írásaimban végigmentünk azon is, mit tudunk a hangról, a rezgésről, az interferenciáról, az érzékelésről és az idegrendszerről, illetve hol kezdődik az a terület, ahol még sokkal több kutatásra lenne szükségünk.
Ehhez viszont nincs szükségem arra, hogy a kezemben lévő tálról azt állítsam, hogy egy több ezer éves tibeti titkos hagyomány örököse.

Sőt! Számomra attól válik hitelesebbé a hangtálas munka, ha képesek vagyunk elengedni azokat a történeteket, amelyekről kiderül, hogy valószínűleg nem igazak. Ezért nem nevezem őket tibeti hangtálaknak.
Hangtálak.
Ennyi.

Nem lesznek ettől kevésbé szépek, nem rezegnek kevésbé, nem lesz szegényebb a hangjuk.
Sőt, nem lesz kisebb annak az élménynek az értéke sem, amit valaki mellettük vagy egy kezelés során átél.
Csak elveszünk mögülük egy olyan eredettörténetet, amelyre nincs szükségük.

Talán ez ugyanaz a kérdés, amelyhez újra és újra visszajutok, amikor a spiritualitásról írok:
Ha valami valóban értékes, miért kell ősi misztikummal hitelesítenünk?

A hangtál szerintem önmagában is elég érdekes.
Nem kell hozzá Tibet.

28/08/2026

Az elmúlt hetekben az 5 részes sorozatban sok mindent körbejártunk a hangról, a rezgésről, az idegrendszerről, a „gyógyító frekvenciák” mítoszairól, és arról is, hol ér össze nálam a tudomány és a spiritualitás.

És közben egyre inkább azt éreztem, hogy ezek a témák többet érdemelnek néhány Facebook-posztnál.
Ezért létrehoztam egy külön teret Skoolon, ahol a hangtálas témákban a cél már kifejezetten a tudás átadása, rendszerezése és közös továbbgondolása lesz.

A Sound Healing & Gongfu Tea közösségben a hanggal kapcsolatos témákat fokozatosan mélyebbre bontom: alapoktól indulva, kutatásokkal, gyakorlati példákkal, személyes tapasztalatokkal és olyan kérdésekkel is, amelyekre nincs mindig egyszerű válasz.

A gongfu tea pedig egy másik oldalát hozza ennek a térnek: kevésbé „tananyagként”, inkább élményként, rituáléként és felfedezésként. Teák, eszközök, sessionök, ízek, történetek és mindaz, amit egy csésze tea köré lehet építeni.

Lesz szó többek között:
– hangról, rezgésről és rezonanciáról
– idegrendszerről és relaxációról
– sound healing mítoszokról és kutatásokról
– hangtálas gyakorlatról és szemléletről
– gongfu teáról és teaélményekről
– rituáléról, jelenlétről, tudományról és spiritualitásról

Az alap community ingyenesen elérhető, emellett lesznek mélyebb Premium tartalmak és később szakmaibb, mentorálás-jellegű anyagok is.

Ha az eddigi sorozatot szeretted, ez tulajdonképpen annak a következő lépcsője. 🤍

Csatlakozni itt tudsz: https://www.skool.com/niala-sound-healing-tea-9396/about

25/08/2026

Hol találkozik a tudomány és a spiritualitás?
A rezgéstől a belső élményig (5. rész)

Elérkeztünk ennek a sorozatnak az utolsó részéhez! Beszéltünk fizikáról, rezgésekről, interferenciáról, az agyról, frekvenciákról, kutatásokról és mítoszokról. De van egy szó, amit az első rész óta folyamatosan használok úgy, hogy igazából még egyszer sem álltunk meg rendesen megnézni, mit is jelent. Ez pedig a spiritualitás.

Szerintem már itt van egy alapvető félreértés! Ha ma azt mondjuk valakire, hogy „spirituális”, sokak fejében szinte automatikusan megjelenik India, a jóga, a buddhizmus, a meditáció, a csakrák, kristályok vagy egy Aum-jel.
Pedig a spiritualitás ennél jóval tágabb fogalom! Sőt, még a tudományos szakirodalomban sincs egyetlen, mindenki által elfogadott definíciója. A különböző meghatározásokban azonban újra és újra megjelenik néhány közös elem: az élet értelmének és céljának keresése, a kapcsolódás önmagunkhoz, másokhoz vagy a természethez, a transzcendencia és valami önmagunkon túlmutató megtapasztalása. Ehhez pedig nem kell feltétlenül vallásosnak lennünk. De lehetünk azok is. Vagyis könnyen lehet, hogy a dédnagymamád, aki minden vasárnap elment a templomba, imádkozott és hitt valamiben, ami önmagán túlmutatott, legalább annyira spirituális életet élt, mint az, aki ma jógázik vagy meditál. És ugyanezen a gondolaton továbbhaladva, attól, hogy valaki jógázik, még nem lesz automatikusan spirituális
A spiritualitás nem egy öltözködési stílus, nem egy földrajzi hely, és nem attól lesz valaki spirituális, hogy háremnadrágot vesz fel és magára akaszt egy Aum-jelet. Talán sokkal inkább attól, mit kezd a saját belső világával.
És ha innen nézzük, már egészen más értelmet kap az a kérdés is, hogy hol találkozik a tudomány és a spiritualitás a hangtálaknál. Mert simán lehet, hogy eddig rossz helyen kerestük a spiritualitást.
Lehet, hogy nem a hangtálban van. A hangtál ugyanis egy fémötvözetből készült edény, egy eszköz. Megütöm, rezeg.
A rezgés hanghullámokat kelt, a hanghullámok elérik a füledet, a testedre helyezett tál rezgéseit fizikailag is érzékeled, az idegrendszered pedig folyamatosan feldolgozza mindazt, ami történik.
Eddig semmi misztikus nem történt.
És mégis… Valaki elalszik, valakinek egy órára eltűnik a külvilág, valaki könnyes szemmel ül fel a kezelés végén.
Valaki pedig egyszerűen csak annyit mond: „Ez jól esett.”

Mert valahol ezen az úton a fizikai ingerből élmény lett. És szerintem pontosan itt kezdünk közel kerülni ahhoz a ponthoz, ahol a tudomány és a spiritualitás találkozhat. Nem úgy, hogy amit még nem tudunk megmagyarázni, arra gyorsan ráírjuk, hogy „energia”. És nem is úgy, hogy amit már meg tudunk magyarázni fizikailag, annak többé nem lehet spirituális jelentése. Hanem úgy, hogy ugyanazt a folyamatot különböző szinteken nézzük.
- Megütöm a tálat, ez a rezgés
- A rezgés eljut hozzád, ez az érzékelés
- Az agyad és az idegrendszered reagál rá, ez a feldolgozás.
- Megváltozik a figyelmed, ellazulsz, talán egy időre elcsendesedik az a folyamatos belső monológ, ez az élmény.

És abban a csendben talán találkozol valamivel önmagadban. Egy érzéssel, emlékkel, felismeréssel, kérdéssel, vagy egyszerűen csak azzal, milyen érzés néhány percre tényleg jelen lenni. Jelentést adsz annak, amit átéltél.
És ez a jelentés már ugyan nem mérhető Hertzben, de attól még létezik.
Talán ezért követjük el a legnagyobb hibát akkor, amikor a tudományt és a spiritualitást egymással szembeállítjuk.
Mintha választanunk kellene. Pedig az, hogy meg tudom magyarázni, hogyan jön létre egy hanghullám, nem mondja meg, mit fogsz érezni, amikor meghallod! Ahogy attól sem lesz kevésbé gyönyörű egy naplemente, hogy tudjuk, miért válik vörössé az ég. A mechanizmus megértése nem semmisíti meg az élményt!

És talán ezért változott az elmúlt időszakban az is, ahogyan a saját hangtálas munkámra nézek. Hiszek abban, hogy a hangtálakkal tudunk segíteni. Hiszek a kezelések gyógyító, illetve gyógyulást támogató erejében is, részben azért, mert újra és újra látom, milyen hatással vannak az emberekre. De számomra a gyógyítás nem azt jelenti, hogy én „megjavítok” valakit. Sokszor mondom, hogy terapeuta vagyok, nem varázsló.

A kezelésben nagyon is van szerepem. Én választom ki az eszközöket, én építem fel a folyamatot, figyelem a vendéget és arra reagálva dolgozom vele. A tudásommal, a tapasztalatommal, a hanggal és a rezgéssel próbálom abba az állapotba segíteni, ahol a teste és az elméje végre kicsit máshogy működhet, mint a hétköznapok folyamatos zajában.
De nem akarom előre megmondani neki, mit kell éreznie, mit kell átélnie, vagy hogyan kell értelmeznie azt, ami közben történik.
Talán pontosabb úgy fogalmazni: nem a megoldást adom, hanem segítek eljutni oda, ahol valami változás elindulhat.
És ez a változás mindenkinél más lehet. Van, akinek egyszerűen mély pihenés, más testi megkönnyebbülést tapasztal. Van, akinél érzelmi folyamat indul el, és van, akinek az egészből mélyen személyes vagy spirituális élménye születik.
Volt például olyan vendégem, aki a kezelés végén zokogva ült fel, mert valami nagyon mélyen megérintette, és egyértelmű volt, hogy számára ott több történt egyszerű relaxációnál. Felajánlottam neki, hogy ha szeretné, folytathatjuk a munkát ezzel. Azóta sem keresett, nem akart mélyebbre menni. De ez nem teszi kisebbé azt, ami azon az egy alkalmon történt. Lehet, hogy egyszeri érzelmi felszabadulás volt. Lehet, hogy elindított benne valamit, amit azóta máshogyan dolgoz fel. Lehet, hogy egyszer még visszatér hozzá. Ezt én nem tudhatom, és nem is akarom helyette megmondani.
Az én feladatom az, hogy a tudásommal és az eszközeimmel segítsem a folyamatot. Hogy abból végül mi születik meg benne, az már kettőnk közül nem csak rajtam múlik!

Az első részben azt írtam: a hang nem varázslat, hanem rezgés.
Öt részen keresztül fizikáról, interferenciáról, idegtudományról, frekvenciákról, kutatásokról és mítoszokról beszéltünk.
És a végére még mindig ugyanezt gondolom. A hang nem varázslat, a hang rezgés.

De abból, hogy ezt a rezgést meghalljuk, megérezzük, feldolgozzuk, majd személyes jelentést adunk neki, megszülethet valami, amit már nem lehet egyszerűen Hertzben leírni.

És talán nem is kell! A tudomány megmutathatja, hogyan jutunk el az élményig.
A spiritualitás pedig talán ott kezdődik, amikor megkérdezzük magunktól: mit jelentett mindez nekem?

És számomra pontosan itt találkozik a kettő.

Köszönöm, ha végig velem tartottál ezen az öt részen. Nem az volt a célom, hogy minden kérdésre választ adjak. Inkább az, hogy feltegyünk néhány olyat, amit talán eddig nem tettünk fel.

22/08/2026

Amikor elkezdtem élményekről, tapasztalásokról írni akár anno szaunával kapcsolatban, akár a yerba mateval kapcsolatban, vagy most a teákról, mindig van 1-2 negatív hang akitől megkapom, hogy de miért csinàlom? Feltűnési vagy közlési kényszerem van??? Kit érdekel, semmi értelme, szokták mondani…

Amikor a most-tea atyjával először beszéltünk erről kb. egy éve, kicsit szkeptikus volt… Nemrég egy rendelés miatt beszélgettünk és említettem megint, megosztottam a tapasztalatokat az összes szaunában kipróbált teájukról… És most itt van, kipróbálta amit megosztottam… És még “ízlett is”

Vagy a múltkor a Mesél a tea első része után kapok üzenetet, hogy “itt vagyunk Taiwanon, és ki fogom próbálni a gongfu-t mert meghoztad a kedvem!”

NA EZEKÉRT CSINÁLOM! Mert ezekért a kommentekért, üzenetekért érdemes! Meg azokért akik ha nem is jeleznek vissza de megmozdít bennetek valamit….

Na… hát ez most kijött… 🫣🫣🫣🫣🫣🫣

De a lényegen nem vàltoztat 🙂 Ha csak 1-2 embernél elindítok egy “vezérhangyát” egy témában, vagy meghozom a kedvét valamihez, akkor igenis van értelme csinálni ezt az oldalát is a dolgaimnak 😉 🙏🏻

Jūrmala. Fenyőerdő. Egész nap eső. 🌲🌧️
Ma az idő lelassított bennünket, mi pedig hagytuk.
A ház szaunájában vörös oolongból készített teával locsoltuk a forró köveket. A gőzzel együtt felszabaduló mély, édes, pörkölt aromák lassan betöltötték a teret – tea, hő, víz és az esőtől illatos fenyőerdő különös találkozása.
A szauna után pedig ugyanennek a vörös oolongnak egy csészéje várt ránk.
Először belélegeztük.
Aztán megittuk.
Odakint tovább esett.
És egy idő után már nem is akartuk, hogy elálljon. 🍵🌲

22/08/2026

Mesél a tea 3. rész - Az időutazás

Kezdjük most is egy kis szakmázással… Mi az, hogy Milk Oolong?

Az én teám egy Jin Xuan (金萱) oolong, egészen pontosan egy Tajvanon nemesített teafajta, amit Taiwan Tea No. 12-ként (臺茶12號) is ismernek. 1981-ben kapta a Jin Xuan nevet, és mára az egyik legismertebb tajvani oolong-alapanyag lett. Na de akkor mitől „milky“? Öntenek hozzá tejet?
Természetesen, nem! A Jin Xuan egyik különlegessége, hogy megfelelő termesztés és feldolgozás mellett természetes módon is kialakulhat benne egy lágy, krémes, tejes-vajas aromavilág. Az én teám az Alishan teaterületről származik, enyhén pörkölt és nagyjából 20-30%-ban oxidált oolong.

És ha már itt tartunk: az oolong valahol a zöld és a fekete tea között lakik. Nem teljesen oxidálatlan, mint a legtöbb zöld tea, de nem is oxidálják teljesen, mint a fekete teát. Hogy mennyire hagyják oxidálódni, és hogyan dolgozzák fel, az elképesztően sokféle karaktert tud létrehozni.

Na, szerintem ennyi szakmázás most is bőven elég… Igyunk.

Augusztus 13-a kora délután van, kis énidő, senki nincs itthon. Előző este a feleségemmel kettesben megújítottuk a fogadalmunkat a naplementében, ami épp „akciós volt“ mert nem látszott az egész nap… (ugyebár) aztán utána éjszaka a Perseidákkal is „randiztunk“ egy számunkra már megszokott erdei tisztáson távol fényzajtól.
Ebben az amúgy kicsit nyúzott, de nagyon jó állapotban ültem ki az erkélyre, mondván, hogy aznap épp nem akart megölni a nap, jó lesz végre egy kicsit kint teázni, nem mindig bent.

A milky az első oolong teám volt amit rendeltem a most-teatól, és első perctől szerelem. Ahogy a csomagolásba beleszagolsz, van egy kellemes édeskés illata, amit később fogyasztás közben is végig tart. Az íze fenomenális, kicsit édeskés, kicsit krémes, nagyon finom. Itt halkan megjegyezném, hogy sokan találkoztatok már vele a szaunában is, többször, több helyszínen is. Sőt olyan is volt, hogy ott kóstoltátok is. Egyébként egyszer kíváncsiságból egy ilyen sodort golyócskát elrágtam, és meglepő módon ugyanazt az édeskés, krémes karaktert éreztem rajta, mint a főzetben.

Apropó, golyócskák… A Jin Xuan leveleit kis golyócskákba sodorják, amik aztán felöntésről felöntésre szépen kibomlanak, így az a pár gramm száraz tea a végére konkrétan megtölti levelekkel a gaiwant. Nálam ilyenkor mindig eszembe jut a Cápából a híres mondat: „You’re gonna need a bigger boat.” Csak nálam ez inkább: „You’re gonna need a bigger gaiwan…”

Szóval kint vagyok az erkélyen, teázgatok, fényképezek, közben csodálom a szedrem, hogy abból a kis botból amit hazahoztam tavasszal egy konkrét monstrum kezd kibontakozni. A levendulámra érkezik egy méhecske. A szélcsengők lágyan zenélnek. A tea pont olyan mint mindig, kellemes, finom és gyönyörű. Imádom figyelni, ahogy felöntésről felöntésre nyílnak a levelek.

Ahogy elkezd egyre jobban idesütni a nap, inkább bejöttem… Itt mondjuk már kb. 1l teánál járok, leülök és elindítom az idei Ozoráról Captain Hook Pumpui-ban játszott szettjét, amire utólag egy beszélgetéskor Kubi barátom is csak annyit mondott, hogy az bizony élőben is eléggé rendben volt.. Ugye nekem az idén sajnos kimaradt Ozora, így maradnak az elérhető mixek.. Hallgatom a zenét, dolgozik szépen az addigra már kicsit több mint 1l oolong, és ahogy itt ültő helyemben „beteázva táncolgatok“

Aztán egyszercsak BUMM… flashback… Bevillant egy kép saját magamról életem első goa bulijából 2005-ből…
Hirtelen nem is tudtam hova tenni. Ott volt előttem a majdnem 20 éves önmagam. Barna kordnadrágban, az indiai elefántos kendővel a derekamon, narancssárga peace pólóban, valahol Halászteleken a Duna-parton. Életem első goabuliján. 2005 május 7. Emlékszem, hogy egyedül mentem, teljesen tiszta fejjel. A műfajjal már 1-2 éve ismerkedtem, de fogalmam sem volt róla, hogy pontosan mibe csöppentem bele, csak azt éreztem, hogy hazaértem.
És most, 21 évvel később itt ülök egy csésze milky oolonggal, Captain Hook szól az Ozoráról, jár a lábam a zenére, és egyszer csak nézem ezt a majdnem húszéves srácot a fejemben…

Minél tovább néztem visszafelé, annál inkább az volt az érzésem, hogy amit ma Nialának hívok, annak bizonyos darabjai már ott voltak abban a srácban. Csak akkor még ő sem tudta, hogy egyszer össze fognak állni valamivé. Persze akkor ebből még semmi nem volt tudatos. Nem volt Niala, nem volt hangtál, nem volt gongfu tea, nem volt semmiféle elképzelés arról, hogy egyszer majd rituálékról, hangról, spiritualitásról fogok írni. Volt egy majdnem húszéves srác egy Duna-parti goabuliban, aki egyszerűen csak azt érezte, hogy valamiért nagyon jó helyen van.

És ahogy ott ültem, valahogy elkezdtek összeérni a dolgok. Az első goabuli 2005-ben, aztán évekkel később Ozora, majd a Niala, a hangtálak, a tea, a rituálék… Olyan dolgok, amik külön-külön kerültek az életembe, mégis valahogy ugyanannak a történetnek a részei lettek.
És akkor jött az a furcsa felismerés, hogy lehet, hogy amit ma Nialának hívok, annak a magja valójában már azon a Duna-parti bulin el lett ültetve. Csak kellett neki több mint húsz év, mire elkezdtem felismerni, hogy mi nőtt ki belőle.
Na itt azért már kicsit küzdöttem a könnyeimmel…

Közben Captain Hook tovább szólt, a tea lassan a végét járta, én pedig ott ültem ugyanabban a szobában, ahol pár órával korábban még csak annyi volt a tervem, hogy iszom egy jó Milky Oolongot.

Hát… ezért szeretem ezeket a rituálékat. Soha nem tudom előre, merre visznek, és mit fog mesélni a tea…

21/08/2026

18/08/2026

Léteznek „gyógyító frekvenciák”?
Mítoszok, kutatások és a Hz-ek bűvölete (4. rész)

Ez az a pont, ahol tudom, hogy sokaknál nem leszek népszerű… De fontos tisztázni, hogy nem leszólom a spirituális világot, hiszen magam is elég mélyen benne vagyok, egyszerűen csak felteszek néhány „kellemetlen“ kérdést belülről…

Ha egy kicsit is mozogtál már hangtálas, meditációs vagy spirituális körökben, szinte biztosan találkoztál ezekhez hasonló állításokkal:
528 Hz - a szeretet frekvenciája.
432 Hz - az univerzum természetes hangolása.
396 Hz - felszabadít a félelem alól.
741 Hz - tisztítja a sejteket.
963 Hz - az isteni frekvencia.
Én is…

És mielőtt valaki azt gondolná, hogy most következik az a rész, ahol mindezt egy mozdulattal kidobom az ablakon.. Nyilván nem! Az egész sorozatnak nem ez a célja! Engem sokkal jobban érdekel egy másik kérdés:
Hol ér véget az, amit egy frekvenciáról fizikailag tudunk, hol kezdődik az, amit kutatások alapján feltételezhetünk róla, és mikor lépünk át a spirituális értelmezés területére?
Mert a három nem ugyanaz! De kezdjük az alapoknál. Az, hogy egy hang 528 Hz-es, fizikailag mindössze annyit jelent, hogy az adott rezgés másodpercenként 528 ciklust végez. Ennyi.

A „Hz” önmagában nem tartalmaz információt szeretetről, DNS-ről, csakrákról, gyógyulásról vagy spirituális ébredésről. Ezek már jelentések, amelyeket mi kapcsolunk a frekvenciához. És talán nincs jobb példa erre, mint az úgynevezett Solfeggio-frekvenciák. A 396, 417, 528, 639, 741 és 852 Hz-es számsorról beszélünk, amely később további frekvenciákkal is kibővült. Gyakran úgy találkozhatunk velük, mint valamiféle ősi, elveszett frekvenciarendszerrel, amelyet már a gregorián szerzetesek is ismertek. Csakhogy itt kezd érdekessé válni a történet…

A történelmi solmizáció valóban régi. Guido d'Arezzo a középkorban az Ut queant laxis himnusz szótagjaiból alakította ki az ut–re–mi–fa–sol–la rendszert, hogy segítse az énektanulást. A ma „Solfeggio-frekvenciákként” ismert konkrét Hz-sorozat esetében azonban nem találtam megbízható történelmi bizonyítékot arra, hogy a 396, 417, 528, 639, 741, 852 Hz-es számsor ennek a középkori rendszernek része lett volna.
Vagyis itt máris ketté kell választanunk két dolgot: a történelmi szolmizáció valóban középkori eredetű, a hozzá kapcsolt konkrét „gyógyító frekvenciák” rendszere viszont nem vezethető vissza megbízható történelmi forrásokkal erre az időszakra. És ebből nem következik az, hogy ezek a hangok „nem működhetnek”. Csak az, hogy az eredetükről szóló történetet nem szabad összekevernünk a bizonyítékkal!

És ha már a jól hangzó történeteknél tartunk… Tesla.. Na, itt én is belesétáltam valamibe…
Ugyanis sokáig úgy tudtam, hogy Nikola Tesla mondta valamikor, hogy ha megértjük a Solfeggio-frekvenciákat, akkor megértjük az univerzumot. Csakhogy erre nem sikerült hiteles Tesla-forrást találnom.
Tesla természetesen rengeteget foglalkozott rezgéssel, frekvenciával és rezonanciával. A Solfeggio-frekvenciákhoz viszont nem találtam hiteles kapcsolatot. Sőt, még a neki tulajdonított, rengeteget idézett mondatnak, miszerint „ha meg akarjuk érteni az univerzum titkait, gondolkodjunk energiában, frekvenciában és rezgésben“, sem sikerült hiteles elsődleges Tesla-forrását megtalálnom. Ez pedig szerintem tökéletes példája annak, milyen könnyen válhat egy jól hangzó mondat „ténnyé”, ha elég sokszor látjuk leírva.

Ugyanez igaz az 528 Hz-re is. Találkozhatunk olyan állításokkal, hogy ez a „szeretet frekvenciája”, a „csodafrekvencia”, sőt azzal is, hogy képes „megjavítani a DNS-t”. Utóbbi viszont már nem spirituális metafora, hanem egy konkrét biológiai állítás. És ha már biológiai állítást teszünk, akkor azt már ugye mérni és bizonyítani is lehet.
Vannak persze kisebb kutatások, amelyek vizsgálták például az 528 Hz-es zenét. Egy 2018-as kísérletben mindössze kilenc egészséges résztvevőnél többek között hormonális, autonóm idegrendszeri és hangulati változókat mértek 528 Hz-es, illetve 440 Hz-es zene hallgatása után. Találtak érdekes eredményeket, de kilenc emberből még nem lesz egyetemes biológiai törvény. A vizsgálat pedig nem DNS-javítást mért. Vagyis főleg nem következik belőle, hogy: 528 Hz = DNS-javítás.

Ez az a pont, ahol szerintem a hangok körüli kommunikáció gyakran félrecsúszik. Találunk egy érdekes eredményt, aztán az „érdekes eredményből” lesz „bizonyított hatás”, a „bizonyított hatásból” pedig néhány internetes kör után már: „A tudomány bebizonyította, hogy ez a frekvencia gyógyít.” Pedig nem ezt bizonyította!

És itt megint szeretnék visszatérni ahhoz, amit az egész sorozattal próbálok mondani. Attól, hogy lebontunk egy mítoszt, nem kell lebontanunk vele együtt az élményt is. Hiszen ha neked egy 528 Hz köré épített zene segít ellazulni, meditálni vagy befelé figyelni, az élményed attól még valós. Ha egy bizonyos hang különösen erősen hat rád, az is valós tapasztalat. Csak nem feltétlenül ugyanazt jelenti, mint hogy az adott frekvenciának minden emberre azonos, specifikus „gyógyító tulajdonsága” lenne.

És talán a 432 Hz körüli vita mutatja ezt még jobban.
Itt először érdemes egy gyakori félreértést tisztázni! Amikor „432 Hz-es zenéről” beszélünk, általában nem azt értjük alatta, hogy az egész zene 432 Hz-en szól. Ebben az esetben a 432 Hz egy hangolási referencia: az A4 hangot 432 Hz-re hangolják a ma széles körben használt 440 Hz helyett. Vannak kisebb vizsgálatok, amelyek összehasonlították a 432 és 440 Hz-es referenciahangolású zenét, és találtak érdekes különbségeket például a pulzusban vagy a szubjektív élményben. Tehát kutatni érdemes, de ebből még mindig nagyon hosszú út vezet addig a kijelentésig, hogy: „432 Hz az univerzum természetes frekvenciája.” De mit jelent egyáltalán fizikailag az, hogy az univerzum „természetes frekvenciája”? Ez már önmagában egy érdekes kérdés.
És pontosan itt van egy határ, amit szerintem különösen fontos felismernünk!
Mit tudunk? Mit kutatunk? Mit tapasztalunk? És mit hiszünk vagy hogyan értelmezünk spirituálisan?
Egyik sem zárja ki a másikat, csak fontos tudnunk, mikor melyikről beszélünk. És leginkább nem szabadna összemosni őket!
Számomra a tudomány nem elveszi a spiritualitás varázsát! Épp ellenkezőleg! Minél többet értek abból, hogyan működik a hang, annál érdekesebbé válik az, hogy egy egyszerű fizikai rezgésből hogyan születhet ennyire összetett emberi élmény. És talán ezen a ponton már nem is az a legérdekesebb kérdés, hogy melyik frekvencia „gyógyít”. Hanem az, hogy: hol ér véget a mérhető rezgés, és hol kezdődik az, amit mi adunk hozzá.. Az élmény, a jelentés és végül a spiritualitás..

De ez már a következő rész története.