25/03/2024
AZ IGAZI MOSOLY
Ez a kép a ritka debreceni belvárosi pillanataim egyike. Két éve nyáron leültem fagyizni egy Aranybika előtti pad szélére, ahol még volt középen egy hely. A pad másik szélén egy kisfiú ült, a mellettünk lévő padon pedig a szülei. Jött egy édesanya és egy érdekes, speciális kocsiból kiemelte és közénk ült***e a láthatóan sok és súlyos testi, mentális kihívással élő kisfiát. Döbbenten láttam, hogy a másik padon ülő hölgy látványos grimaszok közepette rázta ki magából a láthatatlanul marcangoló, majd szertefröccsenő undorcsöppjeinek millióit. Majd méltatlankodva elrángatta a kisfiú mellől a saját testileg egészséges gyermekét. (Azt, hogy ilyen anya mellett lelkileg vajon egészséges volt-e a gyerek, nem tudom.) Az apa pedig semleges papucsközönnyel ment utánuk. Nem tudom, kit sajnáltam jobban, őt vagy a gyermeküket. Félve és a durva nő helyett is szégyenkezve pillantottam fel a sérült kisfiú édesanyjára, ám ő lágy szelídséggel vette tudomásul ezt a megalázóan méltatlan jelenetet. Megszokta. Bizonyára nem először élte át ezt. Mégsem fásult közöny, hanem megadó türelem és könnyed természetesség hatotta át lényét. Gyönyörű, fiatal édesanya volt. A legszebbek és legerősebbek egyike. Oldalra néztem a kisfiúra és bár nem tudtam, hogy érzi-e a kedvességemet és azt sem, hogy tud-e reagálni, de biztatóan rámosolyogtam. Ő pedig - beteg lénye kicsiny börtönéből - kiszökkenő tündérerővel visszamosolygott rám. Sosem láttam még ilyen megkapó gyermekmosolyt. Nagyon szeretem a gyerekeket, imádom, ha nevetnek és boldogok, de ennek a kisfiúnak a mosolya a lelkemig hatolt. Sem járni, sem beszélni nem tudott önállóan..., de mosolyogni igen. Boldog volt, élvezte az élet hangjait, imádta a villamos zaját, a belvárosi zsivajt, ezért hozta ki ide az anyukája, aki elmondta, hogy gyermeke egy gyógyíthatatlan, ritka genetikai betegségben szenved és így éli majd le az életét. Hirtelen segíteni szerettem volna, mint mindig, amikor esendő, törékeny életeket látok. De nekik nem volt szükségük segítségre. Senkiére. Csak elfogadásra, undor-és ítéletmentes életre vágytak. Mert az a gyermek, aki ilyen érzékeny ösztönösséggel kiérezte és beszívta a mosolyomból a szeretet, mindennél jobban érezhette az irányába hasító szörnyülködést is. Így nem segít***em - nem is tudtam volna, bár ilyenkor mindig varázserőre vágyok -, csak hagytam, hogy mosolyogjon ez a kis élet, örüljön annak, hogy valaki mellette marad, nem áll odébb, nem undorodik és nem szór rá rossz érzést. Majd eszembe jutott, hogy adhatnék neki egyet az egyik mesekönyvemből, mert gondoltam, hogy a színes képek, a gyönyörű illusztrációk tetszeni fognak neki. Így is volt. Suta kis keze mohó mozdulataival ragadta meg és lapozta irányító segítségemmel a mesekönyvet és csak mosolygott, mosolygott, mosolygott...Sosem felejtem el azt a mosolyt.
Ez volt a nyaram legszebb, egyben legszívbekarcolóbb emléke. Debrecen belvárosában. Egy nyári napon, egy padon, egy teste börtönébe zárt kisfiú és tündéri édesanyja mellett...Ez a gyermek egy elvarázsolt tündérfiú lehetett. Akinek igazi mosolya a természetes derű varázsporát szórta a belvárosra, felszárítva az őt megbélyegző másik anya gonoszságának minden cseppjét. Ha varázserőm lenne, akkor a meséim valósággá válnának, és már rég ez a gyermek lenne Tündérország királya, akinek kertjében ott ragyogna az összes, betegsége börtönéből kiszabadított gyermek örömrózsáinak színesebbnél színesebb szikrázása...Tudom, hogy ez a gyermek, aki ilyen földi átok ellenére is így tud mosolyogni valójában rendelkezik ezzel a varázserővel, amit csak bűvös, bájos mosolya árul el. Amit csak az láthat és kaphat, aki maga is képes rámosolyogni. Az a nő, aki megvetően elrángatta mellőle gyermekét soha nem láthatja meg ezt a mosolyt, soha nem részesülhet ebből a különleges erőből. Pedig neki lenne szüksége leginkább a mosolyra...Remélem, az erőszakkal elrángatott gyermekére azért rászóródott egy kis varázsmosolypor és egyszer különb ember lesz, mint az anyja. Sajnálom, hogy ő már nem láthatta azt a mosolyt, amit én: AZ IGAZI MOSOLYT.
