![[…]Arra emlékszem, hogy valaki a nevemen szólított. Először olyan messziről hallottam, hogy azt hittem, csak képzelem, a...](https://img3.glartent.com/482/904/1539837314829048.jpg)
15/09/2026
[…]
Arra emlékszem, hogy valaki a nevemen szólított. Először olyan messziről hallottam, hogy azt hittem, csak képzelem, aztán újra meghallottam, közelebbről, mélyebben, és mire harmadszor is kimondta, már tudtam, ki az.
Asher.
Letérdelt elém, és kellett néhány másodperc, mire az arca élessé vált előttem. Beszélt hozzám, folyamatosan, olyan halk hangon, amit más talán nyugodtnak nevezett volna, de én ismertem annyira, hogy tudjam, Asher csak akkor beszélt így, amikor nagyon közel volt ahhoz, hogy elveszítse a türelmét. Az egyik kezével megtámasztotta az arcom, és nem engedte, hogy a fejem újra előrebukjon. Nem értettem a szavait. Csak a hangját hallottam, és furcsa módon ez is elég volt. Megpróbáltam jelezni neki, hogy hallom, de hiába mozdult a szám.
Asher ettől csak közelebb hajolt.
Aztán a tekintete végigfutott rajtam. A véren, a szétszakadt ruhán, a nyomokon, amelyeket mások keze hagyott rajtam. Egészen addig beszélt, amíg meg nem látta a hátamat.
A csend olyan hirtelen szakadt közénk, hogy még abban az állapotban is észrevettem.Csak ekkor éreztem meg a hideget a bőrömön. A felsőm szétszakadt része félrecsúszott.
A minta.
Nem kérdezte meg, mit jelent. Nem kellett. Láttam, ahogy megfeszül az állkapcsa, aztán valami hideg és mozdulatlan telepszik az arcára. Ezt az arcát már ismertem. Másoknak általában nem sok jót jelentett.
– Ash… - alig hallottam a saját hangomat, ő mégis azonnal rám nézett.
És akkor rémültem meg igazán. Nem tőle. Attól a néhány másodperctől, amíg nem tudtam, mit lát bennem most, hogy tudja. Asher sokáig nézett.
Aztán minden különösebb óvatosság nélkül a vállamra húzta a felsőmet , csak az utolsó pillanatban lassult le a keze, amikor az anyag a friss bőrhöz ért volna. Mintha még a saját dühétől is meg akarna védeni. A tenyere a tarkómra simult.
– Rám nézz.
Megpróbáltam. Asher ujjai finoman megfeszültek a tarkómon, amíg végül sikerült megtartanom a tekintetét. Nem tudtam, mit vártam. Undort. Kérdéseket. Talán azt az egyetlen apró változást az arcán, amitől minden más lett volna közöttünk. Nem kaptam egyiket sem. A hüvelykujja egyszer végigsimított az arcomon.
– Nem lesz baj...
Nem vigasztalásnak hangzott. Inkább ígéretnek.
[…]
- Blue Hour
