Folk Art Nouveau

Folk Art Nouveau Egy népi szecessziós kerámiagyűjtemény továbbá minden, ami mellette és mögötte van. - A fo „Világosan tudom, hogy miért szeretem a népi szecessziós cserepeket.

Badár Balázst, Bozsik Kálmánt, a vásárhelyi kismestereket és a Majolikatelep kiváló művészeit. Csak gondoljunk bele, hogy ki is volt a gyártók célközönsége. A közép- és kispolgárság, orvosok, tanárok, mérnökök, kisbirtokosok és kispénzű hivatalnokok. Mindenki, akikkel közösséget vállalok, és akiknek igyekszek emléket állítani a gyűjteményemmel. Ma a 21. században én ugyanazt az utat járom, ugyanaz

ok a gondjaim, vágyaim, ugyanúgy szeretem a szépet és ugyanúgy belebotlok az elérhetőség anyagi korlátjaiba. Amikor újra meg újra rácsodálkozom a gyűjtemény egy-egy varázslatos darabjára, sokszor megjelenik a szemeim előtt az otthon, amit díszítettek és a korábbi tulajdonosok személye az őket körülvevő családdal. Ha szeretnénk közelebb kerülni ezekhez a tárgyakhoz és megérteni őket, akkor a műhelyeken és az általuk követett közös stíluson túl ismernünk kell azokat az embereket is, akik első vevőként évszázados útjukra bocsátották őket.”

„A hét műtárgya”:Calepinus szótár 1586-ból – Az egyik első magyar vonatkozású szógyűjteményAz elmúlt másfél hónapban nem...
30/08/2026

„A hét műtárgya”:
Calepinus szótár 1586-ból – Az egyik első magyar vonatkozású szógyűjtemény
Az elmúlt másfél hónapban nem nagyon tudtam posztolni, mert a családommal nyaraltam, és szerettem volna minden percét kiélvezni az együtt töltött időnek. Szeptemberben azonban, az iskolakezdéssel együtt én is visszaülök a billentyűzet mellé, és hétről hétre igyekszem ismét szép, érdekes és különleges tárgyakkal megörvendeztetni az olvasókat.
Évindítónak egy igazi nagyágyúval készültem, amely szerintem különösen a bibliofilek szívét fogja megdobogtatni. Egy nagyon ritka, idén éppen 440 éves könyvritkaságot szeretnék bemutatni: Ambrosius Calepinus híres szótárát, a Dictionarium decem linguarum 1586-ban, Lyonban megjelent kiadását. Jó pár évvel ezelőtt egy angliai árverésen sikerült hozzájutnom, ráadásul meglepően kedvező áron, és azóta gyűjteményünk egyik féltett, gondosan őrzött és különösen megbecsült darabja. A történethez hozzátartozik egy kis gyűjtői vallomás is. Amikor ez a kötet hozzánk került, a polcon már három Calepinus-szótár sorakozott egymás mellett: az 1585-ös első, magyar nyelvet is tartalmazó kiadás egy sajnos erősen viseltes példánya, valamint egy 1592-es bázeli és egy 1595-ös genfi kiadás, mindkettő szép állapotban. Egy ideig kifejezetten nehéz volt eldönteni, melyik maradjon. Végül osztottam-szoroztam, és úgy döntöttem, hogy nem maradunk debreceni Calepinus szótárbirodalom, így korai kiadása, kiváló állapota miatt a ma bemutatásra kerülő darabot tartottam meg.
És hogy miért olyan érdekes egy négyszáznegyven éves latin szótár egy magyar gyűjtő számára? Részben már elárultam a választ. Mert lapjai között több tízezer, közel négy és fél évszázada kinyomtatott magyar szó rejtőzik. Innen pedig már nem egyszerűen egy régi könyvről, hanem a magyar nyelv történetének egyik különleges tárgyi emlékéről kell beszélnünk, ami egyike a magyar nyelv legkorábbi és legjelentősebb nyomtatott szótári emlékeinek.
De nézzük meg közelebbről a kötetet. Ki is a kiadója? Ambrogio Calepino itáliai ágostonos szerzetes volt. Hatalmas latin szótára először 1502-ben jelent meg, majd Európa egyik legsikeresebb kézikönyvévé vált. Újra és újra kiadták, közben pedig folyamatosan bővítették: a latin címszavak mellé egyre több nyelv megfelelői kerültek. Végül valóságos reneszánsz kori „európai szótár” született belőle. A számunkra érdekes fordulat 1585-ben következett be. Ekkor jelent meg Lyonban az első tíznyelvű Calepinus szótár (erről írtam feljebb is), amelyben a latin, héber, görög, francia, olasz, német és spanyol mellett már lengyelül, magyarul és angolul is olvashatók a szavak. Az itt bemutatott kötet ennek közvetlenül következő, 1586-os második kiadása.
De hogyan kerülhetett bele ennyi magyar szó egy Lyonban nyomtatott könyvbe?
Itt kezd igazán érdekessé válni a történet. A romantikus elképzelés, miszerint egy vándorló magyar deák egyszerűen betoppant a Calepinus szótárkiadóhoz, ott leültették és tollbamondta a szavakat nem lehet igaz. A kutatás szerint a magyar rész főszerkesztője nagy valószínűséggel Laskai Csókás Péter református tudós, tanár és lelkész volt, a kor jellegzetes peregrinus értelmiségije. Magyarországról és Erdélyből indulva járta Európa egyetemeit, megfordult többek között Franciaországban, Genfben és Wittenbergben. A források szerint 1581 végén Franciaországban kapta meg a megbízást a magyar értelmezések elkészítésére. A munkát később Wittenbergben folytatta, ahol magyar diákok segítették. A mai kutatás leginkább Fegyverneki Izsákot és Károlyi Andrást tartja e két segítőtársnak. Ők fordították, egészítették ki, majd juttatták el a hatalmas szóanyagot a nyomdának. Azaz nem egy véletlen eredménye, hanem egy tudatos megrendelés és több éves munka eredménye a magyar nyelv megjelenése Európa akkor legnagyobb jelentőségű szógyűjteményében.
Hangsúlyozni kell, hogy nem néhány magyar szóról beszélünk. A korabeli nyelvészeti kutatás a Calepinus magyar anyagát mintegy 20–25 ezer magyar szóra becsülte. Ez óriási mennyiség volt, messze meghaladta a korábbi magyar szójegyzékek terjedelmét, és a későbbi magyar szótárirodalom egyik fontos forrásává vált.
Érdemes belepillantani a könyvbe. A mutatott képen kinagyítottam az ANCHORA, vagyis horgony címszót, ahol sorban következnek a különböző nyelvek, majd olvashatjuk: „VNG. Vas matska.” Vagyis: vasmacska. Furcsa érzés olvasni egy magyar szót, amit 440 évvel ezelőtt szedték ólombetűkkel egy lyoni nyomdában.
Ráadásul maga a kötet is gyönyörű tárgy. Az első képen a vörös-fekete címlapot mutatom, rajta a méhekkel körülvett oroszlános nyomdászjelvénnyel, külön pedig kifényképeztem néhányat a könyv hatalmas, figurális reneszánsz fametszetes iniciáléi közül is. Ezek önmagukban is apró műalkotások: emberalakok, állatok, groteszk és mitológiai figurák bújnak meg a betűkben.
A bőrkötés ugyanígy magán viseli az évszázadok nyomait. A gerincen ma is jól olvasható az aranyozott felirat: CALEPIN'S DICTIONARY. Ez már egy későbbi, minden bizonnyal angol kötésre, illetve angol gyűjteményi múltra utal.
És talán éppen ez benne a legizgalmasabb. Gondoljunk bele: közel 440 évvel ezelőtt magyar tudósok munkája nyomán Lyonban kinyomtatták ezt a könyvet. Néhány nemzedékkel később, feltehetően a 17–18. század folyamán Angliába kerülhetett, ott új kötést kapott, gyűjteményből gyűjteménybe vándorolt, majd évszázadokkal később egy angol árverésen bukkant fel újra. Innen vezetett az útja végül hozzánk, Magyarországra, ahol kislányaim csodálkozó tekintetei által övezve éli tovább mindennapjait. Talán ennél szebb sorsot nem is lehetne kívánni egy könyvnek.
Remélem sikerült ma is szépet, érdekeset mutatnom!

„A hét műtárgya”:Aszalay József monumentális Magyarország-térképeA ma bemutatásra kerülő műtárgy alig néhány órája érkez...
08/07/2026

„A hét műtárgya”:
Aszalay József monumentális Magyarország-térképe

A ma bemutatásra kerülő műtárgy alig néhány órája érkezett meg hozzám egy holland árverésről. Bevallom, amikor először megláttam a katalógusban, nem is maga a térkép ragadott meg, pedig önmagában is a magyar kartográfia egyik legjelentősebb alkotása –, hanem az a ritka körülmény, hogy közel kétszáz év elteltével is együtt maradt eredeti, nemes bársonyborítású tárolódobozával.
A sötétkék bársonnyal bevont tok önmagában is figyelemre méltó műtárgy. Aranyozott sarokveretei, díszszegecsei és gazdag aranyprégelése igazi reprezentációs tárggyá emelik. Közepén a Habsburg Birodalom kétfejű sasos címere látható, alatta pedig két arany betű: J A, vagyis Josephus Aszalay monogramja. Ez nem egyszerű csomagolás volt, hanem egy korszakos mű méltó öltözete. Azt sugallja, hogy készítői, vagy a korabeli kiadó, nem pusztán egy térképet kívánt eladni, hanem egy olyan reprezentatív alkotást, amely méltó helyet foglalhat el uralkodók, főméltóságok és tudós társaságok könyvtáraiban.
A benne rejtőző hétlapos térkép Aszalay József „Mappa Generalis Topographico-Ecclesiastico-Ethnographico-Statistica Regni Hungariae” című monumentális műve, amely 1830 és 1840 között jelent meg Bécsben. A közel másfél négyzetméteres összeállítás a reformkori Magyar Királyság egyik legjelentősebb térképészeti vállalkozása.
Mielőtt belefognék a térkép részletesebb bemutatásába is, szeretnék pár szót írni az alkotóról, Aszalay Józsefről is.
Aszalay József (1798–1874) a reformkori magyar művelődéstörténet egyik tehetséges, ugyanakkor kifejezetten ellentmondásos alakja. Pakson született, majd kivételes műveltségre tett szert. Nyelveket tanult, rajzolt, festészettel, építészettel és irodalommal is foglalkozott. A bécsi Magyar Udvari Kancellárián, majd a Helytartótanácsnál dolgozott, ahol hozzáférhetett a birodalom legkorszerűbb katonai felméréseihez és térképészeti anyagaihoz. Ezekre támaszkodva alkotta meg életművének csúcsát is, a ma bemutatásra kerülő különleges térképet.
Nemcsak térképész, hanem népszerű író is volt. Humoros köteteit még évtizedekkel később is olvasták. Életének megítélését azonban végleg meghatározta, hogy 1849-ben a cári intervenciós hadsereg mellett vállalt császári-királyi kormánybiztosi szerepet. Kortársai ezt -véleményem szerint joggal- árulásként értékelték, neve hosszú időre szinte feledésbe merült. Pedig politikai szerepvállalásától függetlenül térképészeti munkássága a XIX. századi magyar kartográfia egyik csúcsteljesítménye.
Miért is írom ezt, azaz miért is ennyire különleges ez a térkép?
Első pillantásra egyszerű országtérképnek tűnik, valójában azonban sokkal több annál. Olyan, mint egy XIX. századi enciklopédia: egyszerre mutatja be a reformkori Magyarország földrajzát, közigazgatását, népességét, egyházi szervezetét, nyelvi viszonyait és természeti adottságait.
A vármegyék, városok, falvak, utak és postaállomások mellett feltünteti az egyházi közigazgatást, a püspökségeket, iskolákat és valamennyi felekezet parókiáit. Különösen figyelemre méltó, hogy minden településnél jelöli a lakosság nyelvét is, ami a reformkori Magyarország egyik legkorábbi egységes etnikai térképeként is értelmezhető.
Az alsó szegélylapok önálló tudományos munkának is beillenének. Statisztikai táblázatok sorolják fel a vármegyék adatait, a teljes ország népességét és településhálózatát, miközben grafikus ábrák mutatják be a hegységek magasságát, valamint azt is, hogy milyen tengerszint feletti magasságig él meg a szőlő, a dió, a bükk vagy a fenyő. Mai szemmel nézve olyan, mintha egy történelmi atlasz, statisztikai évkönyv és természetföldrajzi összefoglaló olvadna össze egyetlen műben.
Technikatörténeti jelentősége sem kisebb. Ez volt az első nagyszabású magyar térkép, amelyet színes litográfiával, vagyis kőnyomással készít***ek. A korszerű eljárás nemcsak szebb és részletgazdagabb megjelenést tett lehetővé, hanem azt is, hogy a térkép jóval szélesebb körben válhasson ismertté.
Zárásul egy személyes gondolat. Nagyon szeretem az ilyen műtárgyakat. Egyetlen tárgyból el lehet jutni egy ember életéhez, egy történelmi korszakhoz, a tudomány fejlődéséhez, sőt egy egész ország múltjához. Aszalay térképe nemcsak azt mutatja meg, hogyan nézett ki a reformkori Magyarország, hanem azt is, hogyan gondolkodtak róla a saját korának tudósai. Számomra ettől válik igazán élővé.
Remélem sikerült ma is szépet, érdekeset mutatnom!

„A hét műtárgya”:Hajnal János – Betsabé a fürdőben, 1943, olajfestmény vásznonVan úgy, hogy egy műtárgy nem úgy érkezik ...
28/06/2026

„A hét műtárgya”:
Hajnal János – Betsabé a fürdőben, 1943, olajfestmény vásznon

Van úgy, hogy egy műtárgy nem úgy érkezik az ember életébe, hogy előtte hosszasan kutatja, mérlegeli, összeveti, hanem egyszerűen csak megjelenik, és azonnal érzi az ember, hogy „ennek dolga van velem”. Így jártam a ma bemutatásra kerülő monumentális Hajnal János-festménnyel is.
Egy genovai árverés katalógusát böngészve véletlenül akadt meg a szemem egy különös, szinte színpadszerű kompozíción. Már az első pillanatban magával ragadott. A vászon monumentális méretű volt: 100 × 150 centiméter, eredeti keretével együtt pedig már 125 × 175 centiméter. Nem olyan festmény, amelyet az ember egyszerűen „elhelyez” valahol a lakásban. Ez a kép teret követel magának. Falat kér. Jelenlétet kíván. Az árverési katalógusban a festő nevét ráadásul hibásan, „Hayinal Janos” formában írták, ami számomra akkor semmit sem jelentett. Nem ismertem a művészt, nem tudtam, milyen életmű áll mögötte. Csak azt éreztem, hogy ezt a képet szeretném hazahozni és élőben is megnézni.
Hogy miért? Nem tudom pontosan megfogalmazni. Sajnos nem értek a festményekhez, de itt mégis azt éreztem, hogy ez a kép valamiért rendkívül erős, nagy hatással van rám. A bal oldalon sötét, drámai térből előlépő koronás alak, középen egy szinte prófétaszerű, lila-fehér figura, jobbra pedig a fénybe állított, fürdőző nő. A test finom, világos, majdnem áttetsző, a háttér sárga-fehér drapériája szinte világít. A festmény egyszerre érzéki, teátrális, nyugtalanító, és valahogy így egyben izgalmas és magával ragadó.
Beleszerettem.
Persze csak ezután kezdődött az igazi történet, hiszen a licittétel előtt meg kellett ismernem azt az embert, aki ezt a képet fest***e. Nem akarom lelőni a poént, de a művész életének megismerése csak fokozta az érzéseimet.
Hajnal János, későbbi olasz nevén Giovanni Hajnal, 1913-ban született, és 2010-ben halt meg Rómában. Életének első, meghatározó szakaszát Magyarországon élte, majd 1948 után Róma lett az otthona. De úgy tűnik, soha nem szakadt el igazán Magyarországtól. A lánya megrendítően írja róla egy nyilatkozatában, hogy apja kulturálisan, érzelmileg és személyiségében is magyar maradt. Magyarul álmodott, magyarul beszélt otthon, szerette a magyar költészetet, fejből szavalt, és a konyhában is megmaradt a hazai világ: pörkölt, nokedli, palacsinta.
A pályája Kecskeméten indult. Tizenhat évesen került a Kecskeméti Művésztelepre, Révész Imre mellé. Ez a történet is szinte filmszerű. A kis Hajnal papírral és radírral felszerelkezve kiment a Műkertbe, de egy hétig nem mert bemenni, csak kerülgette az épületet. Végül megszólították, és bekerült. Révésztől megtanulta az alapokat. Hajnal később is úgy emlékezett vissza erre az időszakra, mint ahol megtanulta a rajz komolyságát.
A kecskeméti évek után Róma, majd Stockholm következett, végül pedig Budapest, ahol Aba-Novák Vilmos tanítványa lett. Ez a kapcsolat különösen fontos. Aba-Novák nem egyszerűen tanára volt, hanem döntő személyiség az életében. Hajnal felkereste őt, vitte magával rajzait, batikjait, nagyméretű munkáit. Aba-Novák nemcsak felismerte benne a tehetséget, hanem emberileg is mellé állt. Amikor Hajnalnak nem volt pénze beiratkozni a főiskolára, Aba-Novák egyszerűen zsebébe nyúlt és adott neki.
Aba-Novák művészete is mély nyomot hagyott benne. A nagy felületekben való gondolkodás, a freskó, a fal, a drámai figurális kompozíció, a vallásos témák expresszív megfogalmazása mind olyan világ volt, amelyben Hajnal otthonossá vált. Már főiskolásként hatalmas kartonokat készített. Egy 6 × 5 méteres Krisztus-kompozícióval lepte meg társait és mesterét. Dolgozott Aba-Novák mellett Székesfehérváron, segédkezett monumentális munkákban, és Pannonhalmán a Millenniumi Kápolna befejezésére is megbízást kapott. Ez a történet különösen érdekes: Aba-Novák betegsége, majd halála után Hajnalnak olyan feladatok jutottak, amelyek már nem pusztán tanítványi munkák voltak, hanem egy nagy mester örökségének továbbvitelét jelentették.
Aba-Novák 1941-ben meghalt. Hajnal pedig ott maradt egy súlyos, háborúba forduló világban, tele munkával, lehetőséggel és erkölcsi kényszerhelyzetekkel. 1943-ban, ugyanabban az évben, amikor a ma bemutatásra kerülő festmény is készült, a főiskolán például Horthy István megfestését erőltették rá. Ő maga ironikusan úgy emlékezett vissza, hogy mint Pénelopé, amit reggel felrakott, este levakarta. Mégis, ez a munka egy ideig megóvta a katonai szolgálattól.
1948-ban Hajnal végleg elhagyta Magyarországot. Nem tetszett neki az, ami otthon történt, különösen a szocialista realizmus művészetpolitikája. Rómába ment, de ott sem diadalív várta. Szinte a semmiből kellett újraépítenie magát. Múzeumokban rajzolta a klasszikusokat, a Vatikánban mozaikokat másolt, tanulta az anyagot, a fényt, a monumentális egyházi terek logikáját. És itt kezdődött el az olaszországi Hajnal-történet.
1950-ben, a Szentév idején bekerült egy nemzetközi szakrális művészeti kiállításra. Batikmunkáit elfogadták, sőt külön termet kapott mint „Pittore Ungherese Hajnal” – a magyar festő Hajnal. Innen indult el igazán az olasz egyházi művészeti karrierje. Restaurálások, templomi megbízások, mozaikok, üvegablakok követték egymást. Dolgozott a Velletri katedrálisban, a római San Leone Magno templomban, a Vatikánban, később a VI. Pál terem üvegablakain is. A milánói dómban is készültek munkái, és művei eljutottak Brazíliába, Venezuelába, az Egyesült Államokba, Írországba, Svájcba, Mallorcára.
És most vissza ehhez a festményhez. Szerencsére nem volt érte licitharc, meg tudtam venni. Izgatottan vártuk az egész családdal.
Amikor a kép megérkezett, lenyűgöző látványt nyújtott a maga monumentalitásával. A kereten pedig végre el tudtuk olvasni a kis magyar nyelvű réztáblát is: Hajnal János, Budapest, 1943, Betsabé a fürdőben. Ez a kis tábla hirtelen visszanyitotta az egész történetet.
Betsabé története az Ószövetség egyik legismertebb, ugyanakkor egyik legemberibb és legtragikusabb története, amelyet Sámuel második könyve őrzött meg számunkra. Egy este Dávid király palotája tetején sétált, amikor megpillantotta a fürdőző Betsabét. Az asszony kivételes szépsége azonnal megragadta a király figyelmét. Megtudta, hogy Betsabé Uriásnak, a hadsereg egyik leghűségesebb katonájának a felesége, ám ez sem tartotta vissza. Magához hívatta az asszonyt, kapcsolatukból pedig gyermek fogant.
Dávid ekkor szembesült t***e következményeivel. Először megpróbálta eltitkolni a történteket: visszahívatta Uriást a csatatérről abban a reményben, hogy a katona hazamegy feleségéhez, és a születendő gyermeket mindenki az övének hiszi majd. Uriás azonban katonatársai iránti hűségből megtagadta a hazatérést, mondván: amíg bajtársai a harctéren alszanak, ő sem élhet családi kényelmével.
Amikor ez a terv meghiúsult, Dávid még súlyosabb bűnt követett el. Parancsot küldött Joáb hadvezérnek, hogy Uriást állítsák a csata legveszélyesebb pontjára, majd a többiek vonuljanak vissza mellőle. A terv sikerült: Uriás elesett a harcban. A gyász letelte után Dávid feleségül vette Betsabét.

A történet azonban itt nem ér véget. Nátán próféta példázatban szembesít***e a királyt saját bűnével. Dávid felismerte vétkét és őszintén megbánta azt, de t***einek következményeit nem kerülhette el. Az első közös gyermek meghalt, és a bibliai elbeszélés szerint Dávid egész életére rányomta bélyegét ez a súlyos erkölcsi bukás. Később ugyanebből a házasságból született Salamon, Izrael egyik legnagyobb királya.
Éppen ezért a Betsabé a fürdőben jelenet a művészettörténetben soha nem pusztán egy gyönyörű nő ábrázolása. A szépség mögött ott húzódik a hatalom csábítása, az emberi gyengeség, a bűn, a lelkiismeret és a megváltás kérdése is. Hajnal János 1943-as festményén is ezt érzem. Nem egy érzéki aktot látunk, hanem egy olyan pillanatot, amelyben még minden csendesnek tűnik, de a néző már tudja, hogy ebből a pillantásból tragédiák egész sora fog kibontakozni.
Hajnal képén ez a feszültség szinte színpadszerűen jelenik meg. A jobb oldalon Betsabé világos, alakja ül a sárgán izzó drapéria előtt. A bal oldalon, a sötétebb térben ott a koronás Dávid, vörös ruhában, kissé groteszk, kissé fenyegető jelenlétként. Középen pedig egy fehér-lila figura áll, mintha tanú, próféta, lelkiismeret vagy maga a történet néma kommentátora lenne. Nem tudom biztosan, Hajnal pontosan minek szánta, de a kép ettől válik igazán izgalmassá.
A festmény 1943-as keltezése miatt szinte lehetetlen elvonatkoztatni attól a történelmi pillanattól, amelyben megszületett. Egy fiatal, Aba-Novák Vilmos örökségét magában hordozó művész a vágy, a hatalom és a bűn örök történetét festi meg, miközben körülötte éppen darabjaira hullik Európa. A bibliai jelenet ettől hirtelen nagyon is huszadik századivá válik.
A mai napunk is a festmény bűvöletében telt, csak egészen másképp. Nem könyvtárban, nem aukciós katalógusok vagy művészettörténeti tanulmányok fölött, hanem fúróval, tiplikkel és vízmértékkel a kezünkben. A nagylányom ugyanis kijelent***e, hogy legalább egy időre ezt a képet szeretné látni minden este elalvás előtt, közvetlenül az ágya fölött. Ennek a kérésnek egyszerűen nem lehetett nemet mondani.
A feleségemmel együtt nekiláttunk a feladatnak, és végül a közel negyven kilogrammos, monumentális festmény elfoglalta méltó helyét. Szinte az egész falat betölti, alig maradt mellette szabad felület. Bevallom, számomra még mindig kissé szürreális látvány egy ilyen monumentális, bibliai témájú alkotás egy gyerekszobában. A család többi tagja azonban első pillanattól kezdve rajong érte. A lányom büszkén néz fel rá, a feleségem szerint pedig egészen különleges hangulatot kölcsönöz a kis szobának. Mondjuk, objektív okok miatt ezzel nehéz is lenne vitatkozni.
Azért én eljátszom a gondolattal, hogy vajon mit szólna mindehhez Hajnal János? Mit gondolna, ha látná, hogy több mint nyolcvan évvel a festmény megszületése után az alkotása nem egy múzeum vagy templom falán, hanem egy nyolcéves kislány ágya fölött függ, és talán ott okozza a legőszintébb örömöt. Azt szeretném hinni, hogy ezen csak elmosolyodna.
Remélem sikerült ma is szépet, érdekeset mutatnom!

„A hét műtárgya”:Apátfalvi vázapárSzinte pontosan két évvel ezelőtt, a BÁV ART Aukciósház és Galéria 83. Művészeti Aukci...
10/06/2026

„A hét műtárgya”:
Apátfalvi vázapár
Szinte pontosan két évvel ezelőtt, a BÁV ART Aukciósház és Galéria 83. Művészeti Aukciójának egyik legnagyobb szenzációja volt az utolsó képen látható, Fischer Mór-korszakból származó, 1846-os herendi tête-à-tête teáskészlet. A pur-pur színű fondon arannyal keretezett mezőkben finom virágfestéssel díszített készlet több mint 3 millió forintért kelt el. A leütés sok herendi gyűjtő számára emlékezetes pillanat maradt. Nem csupán az ára miatt, hanem azért is, mert ritkán látni ennyire korai, ennyire elegáns és ennyire egységes Herend együttest. A tárgyak tökéletesen megidézték azt a korszakot, amikor Fischer Mór vezetése alatt Herend megpróbálta utolérni, majd lassan túlszárnyalni az osztrák és francia díszkerámia világát.
Talán ezért is dobbant meg annyira a szívem, amikor nemrég beléptem egy fővárosi régiségkereskedésbe, és a polcon megpillantottam ezt a rózsaszín vázapárt. Volt bennük valami ismerős. Ugyanaz a különös, meleg purpur tónus, ugyanazok az arannyal keretezett mezők, ugyanaz a 19. század közepét idéző finom elegancia. Természetesen azt reméltem, hogy egy korai herendi darabra bukkanthattam és csak az árban kell majd megegyeznünk.
Közelebb lépve azonban már láttam, hogy nem ugyanarról a világról van szó. A forma más volt, kicsit nehézkesebb, ugyanakkor rendkívül karakteres. Az amphora-szerű test, a magas talp, a különösen izgalmas, kék szélű fülek és a kézzel festett virágdíszítés inkább a biedermeier és a korai viktoriánus dekorativitás világát idézték fel bennem. A második gondolatom az volt, hogy valamilyen osztrák vagy francia manufaktúra termékei lehetnek. Talán egy kisebb bécsi műhely vagy valamelyik cseh gyár munkái, de a bizonytalanság bennem maradt. A virágcsokor túlságosan magyarosnak hatott.
Kézbe kértem a tárgyakat, és ekkor szinte villámcsapásként ért a felismerés. A talpon, kissé nehezen olvashatóan, az apátfalvi keménycserépgyár egyik korai jelzését fedeztem fel: a gyűjtők által csak „kisbetűs APÁTFALVA” néven emlegetett mélynyomott pecsétet. A megnevezés elsőre talán furcsának tűnhet, hiszen a jelzés valójában végig nyomtatott nagybetűkből áll. A „kisbetűs” elnevezés azonban mégis találó, mert maga a helységnév alig másfél milliméter magas, miközben közel két centiméter hosszan húzódik végig a talpon. Ez a finom, aprólékos jelzés az évtizedek során önálló fogalommá vált a gyűjtők és kerámiatörténettel foglalkozók körében.
Ez a jelzés az 1867-es kiegyezést követő időszakhoz köthető, vagyis ahhoz a korszakhoz, amikor a Földváry testvérek után Dubravszky Sándor kassai származású keramikus szakember vette át az apátfalvi keménycserépgyár bérletét. Dubravszky korábban Kassán, Rozsnyón, Telkibányán és Miskolcon is dolgozott, Apátfalvára pedig azután került, hogy a miskolci gyár 1862-ben leégett. A források már 1863 őszén Apátfalván említik, néhány évvel később pedig director fabricae-ként, vagyis gyárigazgatóként vezette az üzemet. A Dubravszky család több tagja is bekapcsolódott a gyár működtetésébe. Öccse, Dubravszky József haláláig Apátfalván dolgozott, míg felesége, Kerekes Terézia és fia, Dubravszky Antal szintén aktív szerepet vállaltak az üzem életében. Dubravszky Sándor végül 1866 végén, 1867 elején vette át hivatalosan a gyár bérletét, és azt közel két évtizeden keresztül, egészen 1884-ben bekövetkezett haláláig megszakítás nélkül irányította. Halála után az üzem bérlete özvegyére, Kerekes Teréziára szállt, aki 1890 őszéig vezette tovább a gyárat.
Ez az időszak nem a látványos fellendülés, hanem a lassú, kitartó és szakmailag rendkívül érdekes fejlődés korszaka volt. Az apátfalvi gyár ugyan soha nem vált olyan világhírűvé, mint Herend vagy később Zsolnay, mégis egyre kifinomultabb tárgyakat készített, és láthatóan igyekezett lépést tartani a korszak európai díszkerámiai divatjával. Éppen ezért különösen izgalmasak az olyan ritka darabok, mint ez a vázapár, amelyek szinte meglepő eleganciával idézik meg a biedermeier és viktoriánus díszműkerámia világát.
És pontosan ez az, ami miatt ez a vázapár számomra ennyire izgalmas.
Bár az évek során számos remekbe szabott magyar keménycserép került már a kezembe, ilyen kvalitású polgári dísztárggyal még soha nem találkoztam Apátfalváról. Ezek a vázák messze túlmutatnak a hétköznapi gyári termelés világán. A rózsaszín fond különösen elegáns és érzékenyen kialakított, felülete szinte porcelánszerű hatást kelt. A kézzel festett virágkompozíciók finomsága és részletgazdagsága egészen kivételes. A vörös pipacsok, a kék nefelejcsek, valamint a halvány lila és fehér virágok harmóniája kifejezetten magas színvonalú festői munkára utal. A vázák másik oldalán egy koszorúba foglalt AS vagy SA monogram jelenik meg. Ez a személyes jelleg és reprezentatív megformálás arra utal, hogy a darabok eredetileg megrendelésre készülhettek, vagy legalábbis egy jóval igényesebb, tehetősebb polgári közeg számára szánták őket. Az aranyozott részletek visszafogottak, mégis rendkívül elegánsak, míg a fülek különleges kék–fehér–arany színvilága tovább erősíti a tárgyak egyedi karakterét.
Külön figyelmet érdemel a talp kialakítása is. A lépcsőzetesen felépített, architektonikus hatású talprész meglepően modern szemléletet tükröz, és nem csupán technikai elemként szolgál, hanem tudatos esztétikai komponensként emeli meg a tárgy egész karakterét. Az arányok, a formai ritmus és a részletek magabiztos kezelése egyértelműen azt mutatja, hogy a gyár ebben az időszakban már jóval magasabb művészi igények felé nyitott.
Fontos kiemelni azt is, hogy a pár mindkét tagja makulátlan állapotban maradt fenn, ami önmagában is ritkaság az ilyen korú magyar díszkerámiák esetében. A közel 30 centiméteres méretük pedig tovább erősíti reprezentatív jellegüket
A poszt megírásakor magam is a témához kapcsolódó szakirodalomra támaszkodtam. Itt szeretném ismét kiemelni Kiss Gábor Iván nemrég megjelent, hiánypótló és valódi forrásértékű munkáját, illetve Csiffáry Gergely „A bélapátfalvi keménycserép” című remek összefoglalóját, amely online is elérhető. Bóklászva ezekben a forrásokban egy érdekes névre bukkantam, amely talán a monogram megfejtéséhez is közelebb vihet bennünket.
Schnir András és fia, Antal az 1835 és 1870 közötti időszakban meghatározó szereplők voltak az apátfalvi keménycserépgyártás történetében. András a gyár egyik legkorábbi bérlője volt a 30-as évek végén, míg fia, Antal egészen a 60-as évek végéig vezette a gyár egri kereskedését. Hogy az AS vagy SA monogram valóban hozzájuk köthető-e, azt természetesen nem lehet biztosan kijelenteni. Mégis egészen különleges érzés eljátszani a gondolattal, hogy ez a vázapár talán a gyár egyik korai meghatározó alakjához, vagy annak családjához kapcsolódhatott.
Azt gondolom, hogy a 19. századi magyar kerámiatörténet egyik legérdekesebb része éppen az ilyen tárgyakban rejlik. Abban, amikor egy kevésbé ismert hazai manufaktúra megpróbálja saját nyelvre fordítani az európai luxuskerámia világát. Talán ez az oka annak is, hogy ennyire szeretem az ilyen felfedezéseket, amikor egy elsőre ismeretlennek tűnő darabról kiderül, hogy egy magyar gyár egyik ritka és különleges túlélője.
Remélem sikerült ma is szépet, érdekeset mutatnom!

„A hét műtárgya”:Varga Imre alkotásai: Hadirokkant kisplasztika és Rapcsák András szobra Akik ismernek, tudják, hogy ez...
31/05/2026

„A hét műtárgya”:
Varga Imre alkotásai: Hadirokkant kisplasztika és Rapcsák András szobra

Akik ismernek, tudják, hogy ezen az oldalon leginkább művészetről, történelemről, gyűjtőszenvedélyem tárgyairól és mindarról szoktam írni, amit érdekesnek, értékesnek vagy megőrzésre méltónak tartok. A közéleti kérdésektől többnyire távol maradok, politikai ügyekben még baráti társaságban is ritkán nyilvánítok véleményt, a napi viták pedig különösen messze állnak tőlem.
Amióta hosszú évek után hazatértem külföldről, és különösen amióta megszülettek a gyermekeink, egyre inkább elveszít***e számomra a jelentőségét a politikai csatározások követése. Az ember idővel rájön, hogy az élet legfontosabb dolgai máshol vannak. A családi asztal körül, a gyermekeink mosolyában, a velük töltött közös pillanatokban, vagy éppen abban az alkotó munkában és kutatásban, amelynek szentelheti az idejét.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy az évek során felbecsülhetetlen értékké vált számomra az idő. Az az idő, amelyet a családommal tölthetek, az az idő, amelyet gyermekeink nevelésére fordíthatok, és az az idő, amelyet a hivatásom, a tudomány és a kutatás kérdéseinek szentelhetek. Éppen ezért ritkán érzem úgy, hogy érdemes megszólalnom közéleti ügyekben.
Ma azonban kivételt teszek.
Részben azért, mert tegnap végre kézbe vehettem egy Amerikából hazahozott Varga Imre-alkotást, amely mély benyomást tett rám. Részben pedig azért, mert ugyanezen művész egy másik alkotása, nagybátyámnak, Rapcsák András egykori hódmezővásárhelyi polgármesternek a szobra körül olyan események zajlanak, amelyek mellett lelkiismeretem szerint nem mehetek el szó nélkül.
Ezért kérem kedves olvasóim megértését, hogy a mai bejegyzés nem csupán egy kivételes műalkotás bemutatása lesz, hanem egy határozott személyes állásfoglalás is.
Mindenekelőtt szeretnék néhány szót szólni Varga Imre alkotásáról, amelynek címe: „Hadirokkant”, avagy „Mementó a II. Magyar Hadseregért”.
Ez a különleges kisplasztika magában hordozza egy egész nemzet fájdalmát. A mű egy megcsonkított katonaalakot ábrázol. Nem hősi pózban, nem diadalmasan, nem zászlót lengetve. Hanem megtörten, sérülten, testében és sorsában egyaránt megsebezve. Varga Imre itt nem a háború dicsőségét kívánta megörökíteni. Éppen ellenkezőleg. Arra emlékeztet bennünket, hogy a történelem nagy döntéseinek árát végül mindig az egyszerű emberek fizetik meg. Fiúk, apák, nagyapák. Rajtuk keresztül pedig családok, közösségek, végső soron egy egész nemzet.
A kisplasztika alapján készült monumentális szoborkompozíció ma Siófokon látható „Mementó a II. Magyar Hadseregért” címmel. Ez az alkotás nem egyszerű emlékmű. Nem magyarázkodik, nem harsog, nem akar politikai jelszóvá válni. Egyszerűen ott áll, és szembesít a történelem emberi tragédiáival.
Ahogyan arra korábban utaltam, számomra ma Varga Imre neve különös aktualitással bír.
Ő alkotta ugyanis nagybátyám, Rapcsák András, Hódmezővásárhely egykori polgármesterének főtéri szobrát is. Azt a szobrot, amely az elmúlt napokban országos figyelem középpontjába került, miután a jelenlegi városvezetés egy közgyűlési döntés nyomán el kívánja mozdítani helyéről, és az Emlékpont közelébe kívánja áthelyezni.
Arra az emlékhelyre, amely a Terror Háza szellemiségét követve a XX. század két embertelen diktatúrájának, a kommunizmusnak és a nemzetiszocializmusnak a bűneire, valamint azok áldozataira emlékeztet.
Ezt a döntést nemcsak tévesnek, hanem mélységesen igazságtalannak is tartom.
Nem azért, mert ne lehetne vitatkozni történelmi személyekről. Lehet. Sőt, kell is. Egy városnak joga van újra és újra végiggondolni a saját múltját. De a múlt végiggondolása nem azonos a múlt eltüntetésével!
Ha már szóba kerül Rapcsák András munkássága, érdemes egy pillanatra félretenni a politikai indulatokat, és megpróbálni tárgyilagosan végignézni azon, mi történt Hódmezővásárhelyen az ő polgármestersége idején.
Az ő vezetése alatt a város nem egy-egy látványos beruházással próbált előrébb lépni, hanem egy átfogó, rendszerszintű modernizáción ment keresztül. Ebben az időszakban épült ki a teljes csatornahálózat és a szennyvíztisztító rendszer, megújultak az utak és a közvilágítás, valamint ekkor indult el a kerékpárút-hálózat fejlesztése is. Olyan alapvető infrastruktúra jött létre, amelyet ma természetesnek veszünk, de amely korábban hiányzott vagy csak részben állt rendelkezésre.
Jelentős energetikai és környezetvédelmi fejlesztések is megvalósultak. A geotermikus fűtési rendszer kiépítése országos szinten is úttörő kezdeményezésnek számított, jóval megelőzve azt a korszakot, amikor az energiafüggetlenség és a fenntarthatóság központi kérdéssé vált.
A város arculata szintén gyökeresen megváltozott. Megújult a Kossuth tér és a Szent István tér, felújították a Fekete Sas Szállót és számos más meghatározó középületet. Ezek a beruházások nem csupán esztétikai jelentőséggel bírtak, hanem hozzájárultak ahhoz, hogy Hódmezővásárhely egyre inkább modern, rendezett és vonzó városként jelenjen meg saját polgárai és a látogatók szemében egyaránt.
Talán még ennél is fontosabb azonban, hogy nem csupán a szemmel látható fejlesztések történtek meg. Intézmények újultak meg, átalakult az önkormányzati működés, és már a kilencvenes években megjelentek olyan korszerű városirányítási megoldások, amelyek akkoriban Magyarországon még kifejezetten újdonságnak számítottak. Ezek a fejlesztések ritkán szerepelnek emléktáblákon vagy ünnepi beszédekben, mégis hosszú évtizedekre meghatározzák egy város működését.
Mindez ráadásul 1990 és 1998 között történt. Egy olyan időszakban, amikor Magyarország még az európai uniós csatlakozás előtt állt, nem léteztek a később megszokott uniós fejlesztési források, és a városoknak minden egyes beruházáshoz külön-külön kellett előteremteniük a szükséges pénzügyi hátteret. Hódmezővásárhely ráadásul ebben az időszakban ellenzéki vezetésű város volt, így a fejlesztések megvalósítása nemcsak szakmai, hanem komoly politikai és diplomáciai teljesítményt is igényelt. Nem véletlen, hogy az ekkor megvalósított városfejlesztési programok és beruházások közül több országos és nemzetközi elismerésben részesült. Ezek a díjak nem egyetlen embernek szóltak, hanem annak a szemléletnek és annak a munkának, amely Hódmezővásárhelyt a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legsikeresebben fejlődő vidéki városává t***e.
Éppen ezért úgy gondolom, hogy Rapcsák András szobra sem pusztán egy politikusnak állít emléket, hanem egy város meghatározó korszakának emlékműve is.
Annak a nyolc évnek, amikor Hódmezővásárhely alapjaiban változott meg. Annak a hitnek, hogy egy várost hosszú távú gondolkodással, következetes munkával és bátor döntésekkel lehet építeni. És mindazoknak az embereknek is emléket állít, akik ebben a munkában részt vettek: a szakembereknek, a városháza munkatársainak, a tervezőknek, a kivitelezőknek, a képviselőknek és azoknak a vásárhelyieknek, akik hittek abban, hogy a város többre képes annál, mint amit akkoriban sokan gondoltak róla.
Azt a szándékot, hogy Rapcsák András szobrát az úgynevezett Emlékpont környezetébe helyezzék át arra a helyre, amely a XX. század két embertelen diktatúrájának, a kommunizmusnak és a nemzetiszocializmusnak az áldozatai előtt tiszteleg, elfogadhatatlannak és mélységesen méltatlannak tartom. Méltatlan Hódmezővásárhely történelmi emlékezetéhez. Méltatlan azokhoz, akik valóban diktatúrák elnyomását, üldöztetését vagy embertelenségét szenvedték el. És személyesen sértő mindazok számára is, akik ismerték Rapcsák Andrást, vagy családi kötelék révén őrzik az emlékét.
Lehet vitatni a döntéseit. Lehet eltérően megítélni politikai örökségét. Ez a demokrácia természetes része. De sem történelmi, sem erkölcsi alapja nincs annak, hogy egy demokratikus korszak demokratikusan megválasztott polgármesterének emlékét akár csak jelképesen is a diktatúrák emlékezetének kontextusába helyezzük. Az ilyen emlékhelyek küldetése nem az aktuálpolitikai üzenetközvetítés. Nem arra valók, hogy a jelen vitáit vívjuk meg bennük. Arra hivatottak, hogy emlékeztessenek bennünket azokra az időkre, amikor nem létezett politikai szabadság, nem voltak szabad választások, és az emberek nem dönthettek saját sorsukról.É ppen ezért különösen visszásnak érzem, hogy egy szabad választások útján megválasztott városvezető szobrát egy ilyen helyszínnel kapcsolják össze.
Ez nem történelmi értelmezés. Ez egy rossz politikai üzenet, ami egy sötét jövőt vetít előre.
A történelem újraírásának kísértése nem új jelenség. Korszakról korszakra felbukkan az a hit, hogy a múlt emlékeinek átrendezésével a jelen is alakítható. Hogy egy szobor elmozdításával egy életmű jelentősége is csökkenthető. Hogy a történelmi emlékezet politikai döntésekkel formálható.
A történelem azonban makacs dolog.
Lehet ideig-óráig elhallgatni tényeket, lehet hangsúlyokat áthelyezni, lehet új magyarázatokat gyártani, de az igazság végül mindig utat talál magának. Nem azért, mert valaki kikényszeríti, hanem mert az emberek emlékeznek. Mert a városok megőrzik saját történetüket. Mert az elvégzett munka, a létrehozott értékek és az emberi teljesítmények túlélnek politikai ciklusokat, vitákat és indulatokat.
Ahogy hosszasan nézem Varga Imre „Hadirokkant” című alkotását, és végigsimítom a bronz finoman kidolgozott felületét, egyre inkább úgy érzem, hogy ez a szobor ma többről szól számomra, mint amikor megvásároltam. Ott áll előttem a megcsonkított alak és arra figyelmeztet, hogy a történelem sebeit nem úgy gyógyítjuk be, hogy újabb sebeket ejtünk rajta. Nem úgy őrizzük meg emlékezetünket, hogy részeket kihasítunk belőle. És végezetül: Nem úgy építünk közösséget, hogy a múlt egyes szereplőit kitöröljük a közös történetből.
Nem célom, hogy a jövőben ehhez hasonló közéleti vagy politikai tartalmú bejegyzéseket írjak. Továbbra is sokkal szívesebben osztom meg kedves olvasóimmal a művészethez, vagy éppen a gyűjtőszenvedélyemhez kapcsolódó gondolataimat.
Most azonban a személyes érintettség, a családom iránt érzett felelősség és a történelmi igazság tisztelete arra késztetett, hogy megszólaljak. Nem azért, hogy bárkit meggyőzzek. Nem azért, hogy újabb árkok mélyüljenek közöttünk. Hanem azért, mert vannak pillanatok, amikor a hallgatás talán már nem bölcsesség, hanem sokkal inkább mulasztás.
Számomra ez most egy ilyen pillanat volt.
Köszönöm mindazoknak, akik végigolvasták ezeket a sorokat, akár egyetértenek velük, akár nem. A vélemények különbözhetnek. És talán éppen ez a különbözőség tesz bennünket emberré. Hiszen nem az azonos gondolatok, hanem a különböző tapasztalatok, érzések és nézőpontok adják egy közösség valódi gazdagságát és szépségét.

Cím

Debrecen, Hajdú-Bihar
Debrecen
4032

Telefonszám

+36303222960

Weboldal

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Folk Art Nouveau új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Vállalkozás Elérése

Üzenet küldése Folk Art Nouveau számára:

Parancsikonok

Megosztás

Kategória