Folk Art Nouveau, Debrecen, Hajdú-Bihar, Debrecen (2026)

Badár Balázst, Bozsik Kálmánt, a vásárhelyi kismestereket és a Majolikatelep kiváló művészeit. Csak gondoljunk bele, hogy ki is volt a gyártók célközönsége. A közép- és kispolgárság, orvosok, tanárok, mérnökök, kisbirtokosok és kispénzű hivatalnokok. Mindenki, akikkel közösséget vállalok, és akiknek igyekszek emléket állítani a gyűjteményemmel. Ma a 21. században én ugyanazt az utat járom, ugyanaz

ok a gondjaim, vágyaim, ugyanúgy szeretem a szépet és ugyanúgy belebotlok az elérhetőség anyagi korlátjaiba. Amikor újra meg újra rácsodálkozom a gyűjtemény egy-egy varázslatos darabjára, sokszor megjelenik a szemeim előtt az otthon, amit díszítettek és a korábbi tulajdonosok személye az őket körülvevő családdal. Ha szeretnénk közelebb kerülni ezekhez a tárgyakhoz és megérteni őket, akkor a műhelyeken és az általuk követett közös stíluson túl ismernünk kell azokat az embereket is, akik első vevőként évszázados útjukra bocsátották őket.”

10/06/2026

„A hét műtárgya”:
Apátfalvi vázapár
Szinte pontosan két évvel ezelőtt, a BÁV ART Aukciósház és Galéria 83. Művészeti Aukciójának egyik legnagyobb szenzációja volt az utolsó képen látható, Fischer Mór-korszakból származó, 1846-os herendi tête-à-tête teáskészlet. A pur-pur színű fondon arannyal keretezett mezőkben finom virágfestéssel díszített készlet több mint 3 millió forintért kelt el. A leütés sok herendi gyűjtő számára emlékezetes pillanat maradt. Nem csupán az ára miatt, hanem azért is, mert ritkán látni ennyire korai, ennyire elegáns és ennyire egységes Herend együttest. A tárgyak tökéletesen megidézték azt a korszakot, amikor Fischer Mór vezetése alatt Herend megpróbálta utolérni, majd lassan túlszárnyalni az osztrák és francia díszkerámia világát.
Talán ezért is dobbant meg annyira a szívem, amikor nemrég beléptem egy fővárosi régiségkereskedésbe, és a polcon megpillantottam ezt a rózsaszín vázapárt. Volt bennük valami ismerős. Ugyanaz a különös, meleg purpur tónus, ugyanazok az arannyal keretezett mezők, ugyanaz a 19. század közepét idéző finom elegancia. Természetesen azt reméltem, hogy egy korai herendi darabra bukkanthattam és csak az árban kell majd megegyeznünk.
Közelebb lépve azonban már láttam, hogy nem ugyanarról a világról van szó. A forma más volt, kicsit nehézkesebb, ugyanakkor rendkívül karakteres. Az amphora-szerű test, a magas talp, a különösen izgalmas, kék szélű fülek és a kézzel festett virágdíszítés inkább a biedermeier és a korai viktoriánus dekorativitás világát idézték fel bennem. A második gondolatom az volt, hogy valamilyen osztrák vagy francia manufaktúra termékei lehetnek. Talán egy kisebb bécsi műhely vagy valamelyik cseh gyár munkái, de a bizonytalanság bennem maradt. A virágcsokor túlságosan magyarosnak hatott.
Kézbe kértem a tárgyakat, és ekkor szinte villámcsapásként ért a felismerés. A talpon, kissé nehezen olvashatóan, az apátfalvi keménycserépgyár egyik korai jelzését fedeztem fel: a gyűjtők által csak „kisbetűs APÁTFALVA” néven emlegetett mélynyomott pecsétet. A megnevezés elsőre talán furcsának tűnhet, hiszen a jelzés valójában végig nyomtatott nagybetűkből áll. A „kisbetűs” elnevezés azonban mégis találó, mert maga a helységnév alig másfél milliméter magas, miközben közel két centiméter hosszan húzódik végig a talpon. Ez a finom, aprólékos jelzés az évtizedek során önálló fogalommá vált a gyűjtők és kerámiatörténettel foglalkozók körében.
Ez a jelzés az 1867-es kiegyezést követő időszakhoz köthető, vagyis ahhoz a korszakhoz, amikor a Földváry testvérek után Dubravszky Sándor kassai származású keramikus szakember vette át az apátfalvi keménycserépgyár bérletét. Dubravszky korábban Kassán, Rozsnyón, Telkibányán és Miskolcon is dolgozott, Apátfalvára pedig azután került, hogy a miskolci gyár 1862-ben leégett. A források már 1863 őszén Apátfalván említik, néhány évvel később pedig director fabricae-ként, vagyis gyárigazgatóként vezette az üzemet. A Dubravszky család több tagja is bekapcsolódott a gyár működtetésébe. Öccse, Dubravszky József haláláig Apátfalván dolgozott, míg felesége, Kerekes Terézia és fia, Dubravszky Antal szintén aktív szerepet vállaltak az üzem életében. Dubravszky Sándor végül 1866 végén, 1867 elején vette át hivatalosan a gyár bérletét, és azt közel két évtizeden keresztül, egészen 1884-ben bekövetkezett haláláig megszakítás nélkül irányította. Halála után az üzem bérlete özvegyére, Kerekes Teréziára szállt, aki 1890 őszéig vezette tovább a gyárat.
Ez az időszak nem a látványos fellendülés, hanem a lassú, kitartó és szakmailag rendkívül érdekes fejlődés korszaka volt. Az apátfalvi gyár ugyan soha nem vált olyan világhírűvé, mint Herend vagy később Zsolnay, mégis egyre kifinomultabb tárgyakat készített, és láthatóan igyekezett lépést tartani a korszak európai díszkerámiai divatjával. Éppen ezért különösen izgalmasak az olyan ritka darabok, mint ez a vázapár, amelyek szinte meglepő eleganciával idézik meg a biedermeier és viktoriánus díszműkerámia világát.
És pontosan ez az, ami miatt ez a vázapár számomra ennyire izgalmas.
Bár az évek során számos remekbe szabott magyar keménycserép került már a kezembe, ilyen kvalitású polgári dísztárggyal még soha nem találkoztam Apátfalváról. Ezek a vázák messze túlmutatnak a hétköznapi gyári termelés világán. A rózsaszín fond különösen elegáns és érzékenyen kialakított, felülete szinte porcelánszerű hatást kelt. A kézzel festett virágkompozíciók finomsága és részletgazdagsága egészen kivételes. A vörös pipacsok, a kék nefelejcsek, valamint a halvány lila és fehér virágok harmóniája kifejezetten magas színvonalú festői munkára utal. A vázák másik oldalán egy koszorúba foglalt AS vagy SA monogram jelenik meg. Ez a személyes jelleg és reprezentatív megformálás arra utal, hogy a darabok eredetileg megrendelésre készülhettek, vagy legalábbis egy jóval igényesebb, tehetősebb polgári közeg számára szánták őket. Az aranyozott részletek visszafogottak, mégis rendkívül elegánsak, míg a fülek különleges kék–fehér–arany színvilága tovább erősíti a tárgyak egyedi karakterét.
Külön figyelmet érdemel a talp kialakítása is. A lépcsőzetesen felépített, architektonikus hatású talprész meglepően modern szemléletet tükröz, és nem csupán technikai elemként szolgál, hanem tudatos esztétikai komponensként emeli meg a tárgy egész karakterét. Az arányok, a formai ritmus és a részletek magabiztos kezelése egyértelműen azt mutatja, hogy a gyár ebben az időszakban már jóval magasabb művészi igények felé nyitott.
Fontos kiemelni azt is, hogy a pár mindkét tagja makulátlan állapotban maradt fenn, ami önmagában is ritkaság az ilyen korú magyar díszkerámiák esetében. A közel 30 centiméteres méretük pedig tovább erősíti reprezentatív jellegüket
A poszt megírásakor magam is a témához kapcsolódó szakirodalomra támaszkodtam. Itt szeretném ismét kiemelni Kiss Gábor Iván nemrég megjelent, hiánypótló és valódi forrásértékű munkáját, illetve Csiffáry Gergely „A bélapátfalvi keménycserép” című remek összefoglalóját, amely online is elérhető. Bóklászva ezekben a forrásokban egy érdekes névre bukkantam, amely talán a monogram megfejtéséhez is közelebb vihet bennünket.
Schnir András és fia, Antal az 1835 és 1870 közötti időszakban meghatározó szereplők voltak az apátfalvi keménycserépgyártás történetében. András a gyár egyik legkorábbi bérlője volt a 30-as évek végén, míg fia, Antal egészen a 60-as évek végéig vezette a gyár egri kereskedését. Hogy az AS vagy SA monogram valóban hozzájuk köthető-e, azt természetesen nem lehet biztosan kijelenteni. Mégis egészen különleges érzés eljátszani a gondolattal, hogy ez a vázapár talán a gyár egyik korai meghatározó alakjához, vagy annak családjához kapcsolódhatott.
Azt gondolom, hogy a 19. századi magyar kerámiatörténet egyik legérdekesebb része éppen az ilyen tárgyakban rejlik. Abban, amikor egy kevésbé ismert hazai manufaktúra megpróbálja saját nyelvre fordítani az európai luxuskerámia világát. Talán ez az oka annak is, hogy ennyire szeretem az ilyen felfedezéseket, amikor egy elsőre ismeretlennek tűnő darabról kiderül, hogy egy magyar gyár egyik ritka és különleges túlélője.
Remélem sikerült ma is szépet, érdekeset mutatnom!

31/05/2026

„A hét műtárgya”:
Varga Imre alkotásai: Hadirokkant kisplasztika és Rapcsák András szobra

Akik ismernek, tudják, hogy ezen az oldalon leginkább művészetről, történelemről, gyűjtőszenvedélyem tárgyairól és mindarról szoktam írni, amit érdekesnek, értékesnek vagy megőrzésre méltónak tartok. A közéleti kérdésektől többnyire távol maradok, politikai ügyekben még baráti társaságban is ritkán nyilvánítok véleményt, a napi viták pedig különösen messze állnak tőlem.
Amióta hosszú évek után hazatértem külföldről, és különösen amióta megszülettek a gyermekeink, egyre inkább elveszít***e számomra a jelentőségét a politikai csatározások követése. Az ember idővel rájön, hogy az élet legfontosabb dolgai máshol vannak. A családi asztal körül, a gyermekeink mosolyában, a velük töltött közös pillanatokban, vagy éppen abban az alkotó munkában és kutatásban, amelynek szentelheti az idejét.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy az évek során felbecsülhetetlen értékké vált számomra az idő. Az az idő, amelyet a családommal tölthetek, az az idő, amelyet gyermekeink nevelésére fordíthatok, és az az idő, amelyet a hivatásom, a tudomány és a kutatás kérdéseinek szentelhetek. Éppen ezért ritkán érzem úgy, hogy érdemes megszólalnom közéleti ügyekben.
Ma azonban kivételt teszek.
Részben azért, mert tegnap végre kézbe vehettem egy Amerikából hazahozott Varga Imre-alkotást, amely mély benyomást tett rám. Részben pedig azért, mert ugyanezen művész egy másik alkotása, nagybátyámnak, Rapcsák András egykori hódmezővásárhelyi polgármesternek a szobra körül olyan események zajlanak, amelyek mellett lelkiismeretem szerint nem mehetek el szó nélkül.
Ezért kérem kedves olvasóim megértését, hogy a mai bejegyzés nem csupán egy kivételes műalkotás bemutatása lesz, hanem egy határozott személyes állásfoglalás is.
Mindenekelőtt szeretnék néhány szót szólni Varga Imre alkotásáról, amelynek címe: „Hadirokkant”, avagy „Mementó a II. Magyar Hadseregért”.
Ez a különleges kisplasztika magában hordozza egy egész nemzet fájdalmát. A mű egy megcsonkított katonaalakot ábrázol. Nem hősi pózban, nem diadalmasan, nem zászlót lengetve. Hanem megtörten, sérülten, testében és sorsában egyaránt megsebezve. Varga Imre itt nem a háború dicsőségét kívánta megörökíteni. Éppen ellenkezőleg. Arra emlékeztet bennünket, hogy a történelem nagy döntéseinek árát végül mindig az egyszerű emberek fizetik meg. Fiúk, apák, nagyapák. Rajtuk keresztül pedig családok, közösségek, végső soron egy egész nemzet.
A kisplasztika alapján készült monumentális szoborkompozíció ma Siófokon látható „Mementó a II. Magyar Hadseregért” címmel. Ez az alkotás nem egyszerű emlékmű. Nem magyarázkodik, nem harsog, nem akar politikai jelszóvá válni. Egyszerűen ott áll, és szembesít a történelem emberi tragédiáival.
Ahogyan arra korábban utaltam, számomra ma Varga Imre neve különös aktualitással bír.
Ő alkotta ugyanis nagybátyám, Rapcsák András, Hódmezővásárhely egykori polgármesterének főtéri szobrát is. Azt a szobrot, amely az elmúlt napokban országos figyelem középpontjába került, miután a jelenlegi városvezetés egy közgyűlési döntés nyomán el kívánja mozdítani helyéről, és az Emlékpont közelébe kívánja áthelyezni.
Arra az emlékhelyre, amely a Terror Háza szellemiségét követve a XX. század két embertelen diktatúrájának, a kommunizmusnak és a nemzetiszocializmusnak a bűneire, valamint azok áldozataira emlékeztet.
Ezt a döntést nemcsak tévesnek, hanem mélységesen igazságtalannak is tartom.
Nem azért, mert ne lehetne vitatkozni történelmi személyekről. Lehet. Sőt, kell is. Egy városnak joga van újra és újra végiggondolni a saját múltját. De a múlt végiggondolása nem azonos a múlt eltüntetésével!
Ha már szóba kerül Rapcsák András munkássága, érdemes egy pillanatra félretenni a politikai indulatokat, és megpróbálni tárgyilagosan végignézni azon, mi történt Hódmezővásárhelyen az ő polgármestersége idején.
Az ő vezetése alatt a város nem egy-egy látványos beruházással próbált előrébb lépni, hanem egy átfogó, rendszerszintű modernizáción ment keresztül. Ebben az időszakban épült ki a teljes csatornahálózat és a szennyvíztisztító rendszer, megújultak az utak és a közvilágítás, valamint ekkor indult el a kerékpárút-hálózat fejlesztése is. Olyan alapvető infrastruktúra jött létre, amelyet ma természetesnek veszünk, de amely korábban hiányzott vagy csak részben állt rendelkezésre.
Jelentős energetikai és környezetvédelmi fejlesztések is megvalósultak. A geotermikus fűtési rendszer kiépítése országos szinten is úttörő kezdeményezésnek számított, jóval megelőzve azt a korszakot, amikor az energiafüggetlenség és a fenntarthatóság központi kérdéssé vált.
A város arculata szintén gyökeresen megváltozott. Megújult a Kossuth tér és a Szent István tér, felújították a Fekete Sas Szállót és számos más meghatározó középületet. Ezek a beruházások nem csupán esztétikai jelentőséggel bírtak, hanem hozzájárultak ahhoz, hogy Hódmezővásárhely egyre inkább modern, rendezett és vonzó városként jelenjen meg saját polgárai és a látogatók szemében egyaránt.
Talán még ennél is fontosabb azonban, hogy nem csupán a szemmel látható fejlesztések történtek meg. Intézmények újultak meg, átalakult az önkormányzati működés, és már a kilencvenes években megjelentek olyan korszerű városirányítási megoldások, amelyek akkoriban Magyarországon még kifejezetten újdonságnak számítottak. Ezek a fejlesztések ritkán szerepelnek emléktáblákon vagy ünnepi beszédekben, mégis hosszú évtizedekre meghatározzák egy város működését.
Mindez ráadásul 1990 és 1998 között történt. Egy olyan időszakban, amikor Magyarország még az európai uniós csatlakozás előtt állt, nem léteztek a később megszokott uniós fejlesztési források, és a városoknak minden egyes beruházáshoz külön-külön kellett előteremteniük a szükséges pénzügyi hátteret. Hódmezővásárhely ráadásul ebben az időszakban ellenzéki vezetésű város volt, így a fejlesztések megvalósítása nemcsak szakmai, hanem komoly politikai és diplomáciai teljesítményt is igényelt. Nem véletlen, hogy az ekkor megvalósított városfejlesztési programok és beruházások közül több országos és nemzetközi elismerésben részesült. Ezek a díjak nem egyetlen embernek szóltak, hanem annak a szemléletnek és annak a munkának, amely Hódmezővásárhelyt a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legsikeresebben fejlődő vidéki városává t***e.
Éppen ezért úgy gondolom, hogy Rapcsák András szobra sem pusztán egy politikusnak állít emléket, hanem egy város meghatározó korszakának emlékműve is.
Annak a nyolc évnek, amikor Hódmezővásárhely alapjaiban változott meg. Annak a hitnek, hogy egy várost hosszú távú gondolkodással, következetes munkával és bátor döntésekkel lehet építeni. És mindazoknak az embereknek is emléket állít, akik ebben a munkában részt vettek: a szakembereknek, a városháza munkatársainak, a tervezőknek, a kivitelezőknek, a képviselőknek és azoknak a vásárhelyieknek, akik hittek abban, hogy a város többre képes annál, mint amit akkoriban sokan gondoltak róla.
Azt a szándékot, hogy Rapcsák András szobrát az úgynevezett Emlékpont környezetébe helyezzék át arra a helyre, amely a XX. század két embertelen diktatúrájának, a kommunizmusnak és a nemzetiszocializmusnak az áldozatai előtt tiszteleg, elfogadhatatlannak és mélységesen méltatlannak tartom. Méltatlan Hódmezővásárhely történelmi emlékezetéhez. Méltatlan azokhoz, akik valóban diktatúrák elnyomását, üldöztetését vagy embertelenségét szenvedték el. És személyesen sértő mindazok számára is, akik ismerték Rapcsák Andrást, vagy családi kötelék révén őrzik az emlékét.
Lehet vitatni a döntéseit. Lehet eltérően megítélni politikai örökségét. Ez a demokrácia természetes része. De sem történelmi, sem erkölcsi alapja nincs annak, hogy egy demokratikus korszak demokratikusan megválasztott polgármesterének emlékét akár csak jelképesen is a diktatúrák emlékezetének kontextusába helyezzük. Az ilyen emlékhelyek küldetése nem az aktuálpolitikai üzenetközvetítés. Nem arra valók, hogy a jelen vitáit vívjuk meg bennük. Arra hivatottak, hogy emlékeztessenek bennünket azokra az időkre, amikor nem létezett politikai szabadság, nem voltak szabad választások, és az emberek nem dönthettek saját sorsukról.É ppen ezért különösen visszásnak érzem, hogy egy szabad választások útján megválasztott városvezető szobrát egy ilyen helyszínnel kapcsolják össze.
Ez nem történelmi értelmezés. Ez egy rossz politikai üzenet, ami egy sötét jövőt vetít előre.
A történelem újraírásának kísértése nem új jelenség. Korszakról korszakra felbukkan az a hit, hogy a múlt emlékeinek átrendezésével a jelen is alakítható. Hogy egy szobor elmozdításával egy életmű jelentősége is csökkenthető. Hogy a történelmi emlékezet politikai döntésekkel formálható.
A történelem azonban makacs dolog.
Lehet ideig-óráig elhallgatni tényeket, lehet hangsúlyokat áthelyezni, lehet új magyarázatokat gyártani, de az igazság végül mindig utat talál magának. Nem azért, mert valaki kikényszeríti, hanem mert az emberek emlékeznek. Mert a városok megőrzik saját történetüket. Mert az elvégzett munka, a létrehozott értékek és az emberi teljesítmények túlélnek politikai ciklusokat, vitákat és indulatokat.
Ahogy hosszasan nézem Varga Imre „Hadirokkant” című alkotását, és végigsimítom a bronz finoman kidolgozott felületét, egyre inkább úgy érzem, hogy ez a szobor ma többről szól számomra, mint amikor megvásároltam. Ott áll előttem a megcsonkított alak és arra figyelmeztet, hogy a történelem sebeit nem úgy gyógyítjuk be, hogy újabb sebeket ejtünk rajta. Nem úgy őrizzük meg emlékezetünket, hogy részeket kihasítunk belőle. És végezetül: Nem úgy építünk közösséget, hogy a múlt egyes szereplőit kitöröljük a közös történetből.
Nem célom, hogy a jövőben ehhez hasonló közéleti vagy politikai tartalmú bejegyzéseket írjak. Továbbra is sokkal szívesebben osztom meg kedves olvasóimmal a művészethez, vagy éppen a gyűjtőszenvedélyemhez kapcsolódó gondolataimat.
Most azonban a személyes érintettség, a családom iránt érzett felelősség és a történelmi igazság tisztelete arra késztetett, hogy megszólaljak. Nem azért, hogy bárkit meggyőzzek. Nem azért, hogy újabb árkok mélyüljenek közöttünk. Hanem azért, mert vannak pillanatok, amikor a hallgatás talán már nem bölcsesség, hanem sokkal inkább mulasztás.
Számomra ez most egy ilyen pillanat volt.
Köszönöm mindazoknak, akik végigolvasták ezeket a sorokat, akár egyetértenek velük, akár nem. A vélemények különbözhetnek. És talán éppen ez a különbözőség tesz bennünket emberré. Hiszen nem az azonos gondolatok, hanem a különböző tapasztalatok, érzések és nézőpontok adják egy közösség valódi gazdagságát és szépségét.

16/05/2026

„A hét műtárgya”:
Báthory Zsigmond oklevele 1586-ból
Ahogy korábbi posztomban írtam, most egy pár héten keresztül a gyűjteményünk nem kerámia jellegű tárgyaiból válogatok. Ma egy különlegesen ritka Báthory Zsigmond oklevelet mutatok be.
1586 márciusában járunk, Medgyesen, a Nagyszebentől mintegy 50, Segesvártól 40kilóméterre fekvő településen. Ott és akkor állították ki azt a különleges oklevelet, amelyet ma bemutatok. Első pillantásra csupán egy hosszú latin nyelvű birtokadományozó iratnak tűnik. Sűrűn megírt sorok, nehezen olvasható nevek, jogi formulák és birtokleírások követik egymást rajta. Valójában azonban ez a dokumentum egy rendkívül ritka történelmi pillanatot őrzött meg. Az oklevelet ugyanis a mindössze tizennégy éves Báthory Zsigmond nevében (ugyanakkor sajátkezű aláírásával) adták ki hónapokkal azelőtt, hogy Erdély fejedelmévé választották volna.
A későbbi erdélyi fejedelem ekkor még hivatalosan nem viselte a fejedelmi címet. Az oklevélben így nevezik: „Wainoda Transsylvaniae et Siculorum comes”, vagyis „Erdély vajdája és a székelyek ispánja”. Ez nem puszta formaság. A 16. század második felében Erdély államjogi helyzete még alakulóban volt. A középkori magyar királyság hagyományai tovább éltek, és a „vajda” cím még mindig a királyi hatalom örökségét hordozta. Báthory Zsigmond csak ugyanazon év decemberében szilárdította meg ténylegesen fejedelmi státuszát. Amikor ezt az oklevelet kiadták, még csupán egy gyermekkorú uralkodó volt, akinek nevében tapasztalt főurak és tanácsosok kormányozták Erdélyt. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ebből az időszakból származó oklevelek, különösen ebben az állapotban szinte a fellelhetetlen kategóriába tartoznak.
Az irat középpontjában egy birtokadomány áll. A kedvezményezett Sombori László, a vajda tanácsosa és az erdélyi dézsmák kezelője volt. A szöveg hosszan méltatja hűségét és szolgálatait, különösen azt, hogy „súlyos és nehéz ügyekben” is megbízhatóan szolgálta urát. A korszakban a birtokadományozás a politika egyik legfontosabb eszköze volt. A hatalom földdel jutalmazta a hűséget és biztosította maga körül a támogató nemesi réteget.
A birtok korábban egy Zekeres (Szekeres??) János nevű nemes tulajdonában állt, aki örökös nélkül halt meg. A latin szöveg ezt a korabeli jog nyelvén így fogalmazza meg: „per mortem et defectum seminis”, vagyis „halála és magva szakadt volta miatt”. Ez a mondat kulcsfontosságú volt. A korabeli magyar jog szerint ugyanis az örökös nélkül maradt nemesi birtok visszaszállt az uralkodói hatalomra. A föld tehát újra kioszthatóvá vált, és Báthory, ekkor még vajdaként, élhetett a királyi eredetű adományozási joggal.
Az oklevél lenyűgöző részletességgel sorolja fel, mi minden tartozik az adományhoz. Nem egyszerűen egy földdarabról van szó. A birtok magában foglal szántóföldeket, réteket, legelőket, erdőket, szőlőket, vízfolyásokat, halastavakat, malmokat és minden egyéb „haszonvételt”. A 16. századi ember számára a birtok nem csupán területet jelentett, hanem egy teljes gazdasági rendszert. Egy malom vagy egy halastó önmagában komoly jövedelmet biztosíthatott.
Az oklevél legizgalmasabb része mégsem maga az adományozás, hanem a birtokba iktatás leírása. A mai ember számára a tulajdonjog egy hivatalos bejegyzést jelent, a 16. században azonban a jogot nyilvánosan meg kellett jeleníteni. A leírás szerint a vajda emberei ezért kivonultak a Kolozs vármegyei birtokra, összehívták a szomszédokat és a határos birtokosokat, majd tanúk jelenlétében beiktatták Sombori Lászlót az új birtokába. Az oklevél hosszú névsort őrzött meg azokról, akik jelen voltak az eseményen: Gybsfali János, Haczaky Márton, Fodor György, Mikola János, Széchi János és sokan mások. A dokumentum ma emiatt nemcsak jogtörténeti, hanem társadalomtörténeti szempontból is rendkívül értékes forrás.
A szöveg külön hangsúlyozza, hogy az új birtokos három egymást követő napon át a helyszínen maradt. Ez nem mellékes részlet volt. A kor jogfelfogása szerint a birtoklást fizikailag is demonstrálni kellett; a tényleges jelenlét önmagában bizonyító erejűnek számított. Az is fontos mozzanat, hogy az oklevél szerint senki sem tiltakozott az adományozás ellen. A latin szöveg büszkén jegyzi meg: „nemine contradictore existente” – vagyis „mivel senki sem mondott ellent”. Ez azért volt lényeges, mert a birtokadományok gyakran vezettek hosszú perekhez vagy akár fegyveres konfliktusokhoz.
A dokumentum különleges értékét tovább növeli, hogy az oklevélen már nem egyszerű hivatalnoki vagy papírfelzetes pecsét található, hanem egy korai fejedelmi minőségű, hibátlan állapotú és nagyméretű fejedelmi viaszpecsét függ rajta. Ez különösen jelentős abból a szempontból, hogy az irat keletkezésekor Báthory Zsigmond hivatalosan még csak Erdély vajdája volt, nem pedig fejedelem. A pecséten a Báthoryak reprezentatív hatalmi szimbolikája jelenik meg: a család híres sárkányfogas címere, amely a dinasztia identitásának egyik legismertebb jelképe volt. A körirat szintén figyelemre méltó: „SIGISM : BATORI : VAIVODA : TRANS : F : T : SICVL : COM : ETC.”, vagyis: „Báthory Zsigmond, Erdély vajdája és a székelyek ispánja stb.”
A dokumentum különleges értékét tovább növeli, hogy azt Kovacsóczy Farkas is ellenjegyezte. Kovacsóczy a korszak egyik legjelentősebb erdélyi államférfija és humanista műveltségű kancelláriai vezetője volt, aki Báthory István és a fiatal Báthory Zsigmond környezetében is meghatározó szerepet játszott. Az ellenjegyzés különösen érdekes egy olyan átmeneti időszakban, amikor a tizennégy éves Báthory Zsigmond még csak Erdély vajdájaként szerepelt, a fejedelemség intézményrendszere pedig éppen kialakulóban volt.
Nagyon szeretem ezt a papírrégiséget, mert ugyan esztétikailag nem sokat ad, de végtelen izgalmas kor lenyomata. Egy olyan átmeneti időszaké, amikor Erdély még a középkori magyar állam hagyományai szerint működött, de tartottt az önálló fejedelemség kialakulása felé. Különleges időszak ez a későbbi nagyhatalmú Báthory Zsigmond szempontjából is, mert az ekkor még csak tizennégy éves fiú még nem fejedelemként, hanem Erdély vajdájaként gyakorolta hatalmát kancellárok és tanácsadók által befolyásolva.
Remélem, sikerült ma is szépet, érdekeset mutatnom!

05/05/2026

„A hét műtárgya”:
A debreceni Petőfi-kiadás 1909-ből
Ahogy korábbi posztomban írtam, most egy pár héten keresztül a gyűjteményünk nem kerámia jellegű tárgyaiból válogatok. Ma egy különleges, igen ritka kötet bemutatásával készültem. Ez a debreceni Petőfi-kiadás.
Kultúrtörténetünk gazdag és sokrétegű szövetében sok olyan elfeledett érték lapul, amelyek újrafelfedezése nemcsak múltunk megértéséhez, hanem kulturális önazonosságunk erősítéséhez is hozzájárul. Azt gondolom, hogy ilyen különleges, ám méltatlanul háttérbe szorult emlék a debreceni Petőfi-kiadás, amely 1909 kora őszén látott napvilágot, és amelynek jelentősége messze túlmutat egy egyszerű könyv megjelenésén. Bibliofil körökben ismert és keresett a kiadás, de a laikus közönség szerintem még nem is hallott róla.
Miért is izgalmas ez a könyvecske? Már a kötet megszületésének időpontja sem véletlen. Egyfelől ekkorra esett Petőfi Sándor halálának hatvanadik évfordulója, másfelől nem sokkal korábban, 1900-ban megszűnt az Athenaeum Kiadó kizárólagos joga a költő műveinek kiadására, így hirtelen szabaddá vált az út az újabb és újabb Petőfi-kiadások előtt. A következő évtizedben valóságos kiadói hullám indult meg: számos összkiadás, válogatás és újranyomás jelent meg, miközben a Petőfi-kultusz is új lendületet vett, és 1909-ben érte el tetőpontját.
Ebben a pezsgő szellemi és piaci környezetben döntött úgy a debreceni Hegedűs és Sándor könyvkiadó (tulajdonosok: Hegedűs Sándor és Sándor Imre), hogy saját kiadásban jelenteti meg a költő összes verseit. A vállalkozás mögött nem csupán üzleti megfontolás állt, hanem egy tudatos kulturális küldetés felismerése is, hiszen Debrecen különleges kapcsolatban áll Petőfi életével és költészetével. A költő itt töltötte életének meghatározó időszakait, itt tapasztalta meg a nyomor legmélyebb bugyrait és a költői siker csúcsait, itt élte át a boldogság és a kétségbeesés szélsőségeit. Nem véletlen tehát, hogy a kiadói előszó erősen hangsúlyozza: Petőfi és Debrecen neve elválaszthatatlanul összefonódott.
A kötet szakmai hitelességét Kardos Albert biztosította, aki nemcsak sajtó alá rendezte a verseket, hanem bevezető tanulmányt is írt hozzájuk. Munkája révén a kiadás egyszerre lett tudományosan megbízható és széles közönség számára is befogadható. A kötet alcíme, azaz „új népies és ifjúsági teljes kiadás” , is világosan jelzi a célkitűzést, hogy a kötete nem a szűk értelmiségi elitnek, hanem a „nép százezreinek és a tanulóifjúság ezreinek” szánták. Ennek megfelelően a versek jegyzetek nélkül, közérthető helyesírással jelentek meg, egyetlen, terjedelmes kötetben, amelynek ára is megfizethető volt.
A kiadás szerkezete is figyelemre méltó: három nagy egységre tagolódott, amelyek eltértek a ma megszokott rendszerezéstől. Az elbeszélő költemények között olyan művek kaptak helyet, mint a János vitéz vagy Az apostol, a kisebb költeményeket időrendben közölték, míg a függelékben a kevésbé ismert, töredékes vagy vitatott hitelességű darabok szerepeltek. Bár hagyományos tartalomjegyzék nem készült, a betűrendes címjegyzék praktikus eligazítást nyújtott az olvasónak.
A könyv külső megjelenése is méltó volt tartalmához. A 786 oldalas kötet kötését az országosan ismert és elismert debreceni könyvkötő, Dávidházy Kálmán készít***e, a borítót pedig Huszár Adolf Petőfi-szobrának aranynyomata díszít***e. A szobor a debreceni Református Kollégiumban állt. A virágmintás ornamentika és az aranyozott részletek egyszerre sugalltak eleganciát és ünnepélyességet, miközben a kötet megőrizte elérhető, „népies” jellegét.
Kardos Albert bevezetője különösen érdekes kordokumentum: Petőfit elsősorban érzelmi költőként mutatja be, aki a szerelem és a szabadság örök emberi témáit szólaltatta meg páratlan erővel. Bár a politikai költészet hangsúlya háttérbe szorul, az összkép mégis erőteljes és hatásos: Petőfi mint a magyar nemzet költője jelenik meg, aki egyszerre testesíti meg a nemzeti sajátosságokat és az egyetemes emberi értékeket. Kardos felismeri, hogy Petőfi nem csupán hazai, hanem világirodalmi jelentőségű alkotó, akinek művei túlélnek minden történelmi bizonytalanságot.
Azt gondolom, hogy a debreceni Petőfi-kiadás egy olyan egyedülálló, sajátos kulturális vállalkozás volt, amely egyszerre szolgálta az irodalmi hagyomány megőrzését és széles körű terjesztését. Méltó arra, hogy megemlékezzünk róla. Sikeresen teremtett hidat a művek tudományos igényű feldolgozásával a szakma, illetve közérthető bemutatásával a közönség között. Debrecen ezzel a köt***el nemcsak emléket állított Petőfinek, hanem saját szerepét is kijelölte a magyar kulturális örökség őrzésében. Bárcsak újra, napjainkban is, sok ilyen kezdeményezéssel találkozhatnánk.
Remélem, sikerült ma is szépet, érdekeset mutatnom!

25/04/2026

„A hét műtárgya”:
II. Rákóczi Ferenc levele Szunyogh Istvánnak
Az elmúlt hetekben az ország politikai lázban ég, így arra gondoltam, hogy pár poszt erejéig elrugaszkodok a kerámiáktól és bemutatok pár érdekes kéziratot a magyar és erdélyi történelem nagy alakjaitól. A sort II. Rákóczi Ferenc fejedelem Szunyogh Istvánnak magyar nyelven írt levelével kezdem. Igyekeztem olyan minőségű fotókat csatolni, hogy a kedves olvasó is ki tudja bogarászni az antik magyar szöveget. A fejedelem aláírását és pecsétjét külön nagyítással mutatom. A levélhez pár éve jutottam hozzá egy izgalmas papírrégiség-gyűjtemény részeként.
Miért is izgalmas a dokumentum?
Ez a több mint három évszázada keltezett levél a magyar történelem egyik legmozgalmasabb és legdrámaibb korszakából, a Rákóczi-szabadságharc idejéből származik. Írója II. Rákóczi Ferenc, a kuruc felkelés vezetője, aki 1705-ben már nemcsak hadvezérként, hanem politikai értelemben is a formálódó állam élén állt. A levél címzettje Szunyogh István, egy katonai szolgálatban álló nemes, aki nem csupán saját személyében fontos, hanem családi háttere miatt is, hiszen apja, Szunyogh György a bihari hajdúvárosok katonáinak egyik vezetője volt, aki azonban a szabadságharc korai szakaszában fogságba esett. Ez a körülmény adja meg a levél valódi történeti súlyát.
Azt gondolom, hogy a dokumentum első pillantásra is lenyűgöző tárgyi emlék. Egyetlen, jó minőségű, korabeli papírlapból áll, amelyet megírása után többször összehajtottak. A hajtásvonalak ma is jól láthatóak. Izgalmas belegondolni, hogy anno a levelek – beleértve ezt a különösen fontos dokumentumot is - nem külön borítékban utaztak, hanem maga a papír szolgált küldeményként. A hátoldalon található a címzés, nagy, díszes kalligráfiával írva: Szúnyogh István neve, valamint a kézbesítést segítő további adatok, például Szabolcs vármegye megjelölése. Ez a fajta címzés a korszak postai gyakorlatát tükrözi, amikor a leveleket futárok vitték, és a címzésnek egyértelműnek, jól olvashatónak kellett lennie.
A levél szövege kis részben latin, döntően magyar nyelvű. A bevezető latin formula – „Gratia Dei”, vagyis „Isten kegyelméből” – a hatalmi legitimáció hagyományos kifejezése, amely Rákóczi fejedelmi státuszát hangsúlyozza. Ezt követően a szöveg magyarul folytatódik, és tartalma egyértelmű: a fejedelem azonnali megjelenésre szólítja fel a címzettet. A levél hangneme határozott, sőt sürgető. Olyan kifejezések ismétlődnek benne, mint „azonnal”, „minden késedelem nélkül”, „siess hozzánk”, valamint figyelmeztetés is megjelenik arra, hogy a parancs elmulasztása következményekkel jár. Ez nem udvarias kérés, hanem egyértelmű katonai utasítás. A fejedelem csak aláírta a levelet, a szövegezést írnok végezte.
A levél igazi jelentőségét azonban a történeti háttér adja meg. A szabadságharc éveiben Rákóczi folyamatosan próbálta megszervezni és fenntartani haderejét, ami rendkívül nehéz feladat volt egy háborús, sokszor kaotikus helyzetben. A helyi katonai vezetők kulcsszerepet játszottak ebben a rendszerben. Szunyogh György, a címzett apja, ilyen vezető volt. A bihari hajdúk főkapitányaként jelentős katonai erő fölött rendelkezhetett. Fogságba esése azonban megbontotta ezt a rendszert. A tapasztalt parancsnok kiesése nemcsak katonai, hanem szervezeti problémát is jelentett. Ebben a helyzetben fordult Rákóczi a fiához, Szunyogh Istvánhoz. A levél tehát nem egyszerű általános mozgósítás, hanem egy konkrét személyhez intézett, célzott parancs: a fejedelem egy olyan embert szólít szolgálatba, aki családi kapcsolatai és társadalmi helyzete révén képes lehet betölteni az űrt, amelyet apja fogsága okozott.
A dokumentum egyik legértékesebb és legérdekesebb eleme a hátoldalon található pecsét. A levél zárását egy külön papírdarabra préselt, domború pecsét biztosítja, amely nem viaszból készült, hanem a papír anyagába nyomták bele. Ez a megoldás a hivatalos, állami jellegű iratokra volt jellemző, és a hitelesség egyik legfontosabb garanciáját jelent***e. A pecsét II. Rákóczi Ferenc úgynevezett második nagypecsétje, amelyet 1703 végén kezdett használni, és egészen 1706 elejéig maradt rendszerben. Ezen Rákóczi családi címere látható: egy ovális pajzsban kiterjesztett szárnyú sas, amelyet hermelinpalást vesz körül, fölötte pedig fejedelmi korona helyezkedik el. A kompozíciót barokk stílusú díszítés egészíti ki, ami a korszak művészeti ízlését tükrözi. A pecsét körül latin nyelvű felirat fut, amely Rákóczi teljes címét tartalmazza: „Franciscus Dei Gratia Princeps Rákóczi…” és így tovább, felsorolva birtokait és rangjait. Érdekes részlet, hogy a címerben szereplő sas fején nem mindig jelenik meg korona – ez a korszak pecsétjein gyakran megfigyelhető jelenség. A pecsét tehát nemcsak hitelesít, hanem egyben politikai üzenetet is hordoz: Rákóczi ebben az időszakban saját családi címerével és fejedelmi rangjával legitimálja hatalmát.
A levél egyszerre több szinten is értelmezhető. Egyrészt egy konkrét történeti esemény dokumentuma: egy sürgős hadba hívásé, amely egy katonai vezető kiesése miatt vált szükségessé. Másrészt betekintést enged a kuruc állam működésébe, abba, hogyan kommunikált a fejedelem a nemességgel, és hogyan próbálta megszervezni haderejét. Harmadrészt tárgyi emlékként is rendkívül értékes, hiszen megőrizte eredeti formáját, hajtását, címzését és pecsétjét, így nemcsak olvasni lehet, hanem „látni” is rajta a korabeli ügyintézés folyamatát. Végtelen öröm ezt a levelet a gyűjteményünkben tudni.
Remélem sikerült ma is szépet, érdekeset mutatnom!

Cím

Debrecen, Hajdú-Bihar
Debrecen
4032

Telefonszám

+36303222960

Weboldal

http://www.folkartnouveau.com/

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Folk Art Nouveau új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Vállalkozás Elérése

Üzenet küldése Folk Art Nouveau számára:

Folk Art Nouveau