01/06/2025
Főpróba után, költözés közben, koncert előtt, abban a 14 perc nyugalomban, ami az esti koncertre-bejátszás előtt adódott:
a zene félelmetesen gyönyörű, kb. mint egy medve.
Annyi asszociáció van a fejemben, egyet se írok le, sietnem kell.
Dvorak Újvilág szimfónia 2.tételt is játszunk ma este a Danubia zenekarral, sokat zenélek mostanában velük, szeretem nagyon.
https://utazenehez.hu/.../klasszikus-kedvencek-and8211...
Mit tudnék emberi nyelven erről a zenéről írni? Hogy mindig azt hittem, a menny kapuja. Hogy amíg nem tudtam, milyen új világ, (a zenetörténet óra később volt, mint hogy először hallottam volna) biztos voltam benne, hogy a másvilágról írta. Ahol a könny és a gyász is örömmé válik. Ahol béke van és végtelen izgalom a hangok között. Az elsőt, a rezekre írt akkordsor meghallását sosem felejtem:) Kigyerek voltam, alsós. Otthon voltunk, Édesanyám felrakott egy lemezt. Régi lemezjátszó, lefeküdtem a földre és becsuktam a szemem.
Daniel Tammet Kék napon születtem c.könyvében ír így a számokról. Utazik a tájon, sosemlátott színű fák és domborzatok és megmagyarázhatatlan alakzatok eddig fel nem fedezett színekben pompáznak. Nem mindenki látja ezt a tájat, Tammet tud róla írni, ami kivételesen, szinesztéziás az észlelése, mint nekem a zenében.
Nem tudom, mit csinál velem a zene, mindig azt gondolom, ha mindenkivel ezt csinálná, nem lennének háborúk és éhezés mert muszáj adni a szomszédnak kenyeret, ha ez a zene megérint.
Tele vagyok vággyal, hogy a művészetről jobban értse mindenki, aki műszaki fejű vagy közgazdász fejű, hogy számosítható értéke van, elképesztő hatása van a gazdaságra, ha valahol élő szellemi, alkotó tevékenységet folytatnak.
Tele van a fejem cikkekkel erről, majd megkérem az AI-t, foglalja össze;)
És költözünk, megint és tele van a fejem tennivalókkal és kimerült vagyok a rengeteg hangtól, ez a koncert, a mai egy csodaműsor. Meseszép minden és úgy van összerakva, hogy szívesen meghallgatnám minden este, csak amíg megtanulja az ember, az rémisztő idő és energia. Vannak részek, ahol 120as tempóban hosszú időn keresztül 16okat, néha 32edeket, játszunk, az másodpercenként jelent ennyit, és a lassabban játszott hangok is ugyanolyan fontosak, többtízezer hangért felelős mindenki.
Módosult tudatállapotban sem könnyebb, ráadásul kéne írni egy könyvet, mi a szerepe ma egy zenekari zenésznek és sosincs időm írni, pedig ekkora anomáliát nem ismerek még egyet. Szellemi munka, fizikai munka, de abból is extrém kemény, mert tizedmilliméterek számítanak, és nem kéne látszon az erőfeszítés. Olyan olajozottan kéne mozogni mint egy hadseregnek és úgy is kell együttműködni, mindent akkor és úgy, ahogy a karmester mutatja, akinek egyedül a zenekarban nem ad ki hangot a keze, de akinek a víziója az egyedüli, ami megszólal. Senki nem kíváncsi a színek, frázisok, fények, vízió, dallamvezetés, intonáció, irányok milliárdjaira, ami a fejünkben van, mégis, ha kicserélnének minket, más szólalna meg, így egyszerre igaz, hogy minden ember kicserélhető és az is, hogy sosem szól a zenekar ugyanúgy más emberekkel.
Nagyon nehéz szakma, teljesen méltatlan helyzetben. Az jó, hogy a koncert után mindig boldog a közönség. Szereti a zenekart, szereti a karmestert, iszonyú nagy stáb dolgozik egy-egy koncert létrejöttén, nagyon pici hangyának lenni egy bolyban rétegelt érzés.
Olyan hiány van abban, hogy zenészek beszéljenek a munkájukról, színészeket folyton hallok világot magyarázni, podcastok teli vannak érdekes gondolataikkal, és hiányolom, hogy zenészek is közéleti szereplők legyenek, mert iszonyú nagy szellemi munka, aminek az eredménye egy-egy koncert.Közben a tanítási munkákban is benne vagyok, az egy teljesen más állapot.
A főpróbán ültem és majdnem olyat csináltak velem a hangok, mintha begombáztam volna (pedig még sose:) Nem kell mindig mindentől elszállni, de az Újvilág szimfóniától nehezebb nem elszállni, mint igen. Leopold Mozart lábjegyzete jut az eszembe, hogy ha a régiek azt hitték, a zene gyógyít, a mi zenénknek a halottakat kéne feltámasztania.
A múlt heti impro, máj.29 , no az volt egy totális másállapot. Hálás vagyok, Rubik, hogy van alkalmam a térben lenni, amit létrehozol. Az a szabadság és a szertelenség és a kötöttségek nélküli mégis tiszta kereteket adó létezés, amibe ilyenkor belépek, olyan, mint egy égi jelenség. Amme Nagy végre élőben hallottam a hangod:) mind a 6 zenésztársammal úgy éreztem, a láthatatlan fonalak, amik összekötnek, egyszerre öröktől voltak, és sosem voltak és világítottak mikor épp katyvasz sötét volt mert minden is volt ott. A helyszín először megijesztett és kényelmetlen volt és pici, sosem látott emberek pakoltak tokokat és nem tudtam, mi fog ebből kisülni? Mégis tudtam bízni mindannyiunk közös zenei képzettségében és abban a láthatatlan valamiben, ami ilyenkor ott van velünk, és amiben biztonság van.
A hangok végtelen nyugalmában, ahogy folyton változó létezésükkel nem szűnnek meg gyönyörködtetni.
