04/05/2026
NKA – ne beszéljünk mellé!
Azt látom, hogy az elmúlt hetek sok nagy kérdésében, így az NKA kapcsán is sok minden elhangzik, mégsem mondjuk ki a lényeget. A figyelem leginkább arra irányul, hogy a miniszter hogyan döntött, és miért döntött így.
Engem sokkal inkább az érdekel, hogy miért dönthetett egyáltalán. Mi vezetett oda, hogy ekkora összeg felett egyetlen szereplő diszponálhat, miközben a rendszer többi szereplője ehhez igazodik.
Több mint húsz éve követem az NKA működését. Láttam, hogyan torzul el egy eredetileg nemes szándékú kezdeményezés. Tipikus történet. Láthattuk, hogy egy jól működő nemzetközi példát hogyan tudunk úgy átalakítani, hogy az eredeti cél és struktúra fokozatosan elhalványul.
A Nemzeti Kulturális Alap 1993-ban jött létre, egy nagyon világos, európai logika mentén. A gondolat egyszerű volt és erős.
A tömeges szórakoztatás bevételeiből finanszírozzuk a magasabb kultúrát.
És itt érdemes egy pillanatra megállni és feltenni a kérdést: Mit jelent ez egy ország stratégiai építkezése szempontjából? Mit jelent a fejlődés, az önkép, a kulturális súly tekintetében az, hogy az építő, teremtő, magyar és európai kultúrát támogatjuk…? A magas(abb) kultúrát?! Ezt a kérdést később válaszolom meg…
A Szerencsejáték Zrt. bevételeinek meghatározó része adja az alapját a fenti gondolat kiteljesítésének. Ez nem magyar sajátosság. Az Egyesült Királyságban a National Lottery hasonló elven támogatja a művészetet. Egy működő, kipróbált modellről beszélünk.
Bár az elmúlt években számos szakmai egyeztetés zajlott arról, hogy a szerencsejáték-bevételek mekkora részét kellene a kultúrára fordítani, érdemi elmozdulás mégsem történt. A Szerencsejáték Zrt. bevétele mint „talált pénz” sokak számára vonzó és sokszor elérhető maradt a magán felhasználás vágyától a nemes célok finanszírozásáig.
A számok, mint mindig, világosan üzennek. Nézzünk rá egy pillanatra. A Szerencsejáték Zrt. éves árbevétele 800–900 milliárd forint körül alakul, havi szinten 65–75 milliárd forint. Az NKA éves kerete ehhez képest 12–14 milliárd forint, amelyből 1–3 milliárd forint közvetlen miniszteri döntések mentén kerül kiosztásra.
A 800 milliárd és a 10 milliárd közötti szakadék önmagáért beszél. És ha már azzal kezdtem, hogy mondjuk ki, hát mondjuk ki. Fájdalmas belenézni a két összeg közötti szakadékba, mert mélységének nagysága az értékrend és a gondolkodásmód tükre.
Hankó Balázs és az ízlésvezérelt döntések létjogosultsága szintén hangos, de szerintem leginkább stratégiai kérdés.
Több millióan vannak Magyarországon, akik számára ebben a pozícióban az ízlés, mint vezérlő elv természetes, egészen addig, amíg az ő ízlésüket tükrözik a döntések. És sokan el sem tudják képzelni, hogy ez másképp működhet. Tagadhatatlan, hogy nehezebb út a folyamatok demokratizálása.
De azért vannak olyanok is sokan, akik felháborodtak újra és újra az elmúlt években is az NKA rendszerének fals fellhangjain, hiszen erre volt okuk, ha volt szemük a látásra és fülük a hallásra.
Az én kérdésem az, hogy tulajdonképpen min is háborodtak fel.
Működött valaha másképpen is a mi kis közös hazánk? Sikerült már nekünk egy szűk csoport ízlését meghaladva kinyitni a kultúra kapuit?
A vezetők, kinevezettek, megmondó emberek ízlése mindig hatással volt az élet számos területére, kultúrára, sportra, ...
Elmondom, hogy én min háborodtam fel: azon, hogy nem sikerült olyan stratégiai döntéseket meghoznunk és hozzá egy olyan rendszert kiépítenünk, amely biztosítaná az egyéni ízléstől és befolyásolási kísérletektől mentes döntéseket.
El tudunk képzelni egy olyan országot, ahol egy kinevezés után nem rajzolódik ki előre a döntések iránya? Ahol a vezetői szerep irányítást jelent, és a rendszer képes korlátot állítani a befolyásolási szándéknak, még akkor is, ha az mély meggyőződésből fakad?
Én el tudom képzelni. Több mint húsz éve dolgozom rendszerek építésén a public, a for-profit és a civil szektorokban. Látom, hogy a tudás az országban rendelkezésre áll, a nemzetközi gyakorlatok ismertek. Ez azonban önmagában kevés. Kell még valami, ami nélkül nem megy. Ez a civil kontroll.
A civil kontroll jelentősége a fentiek okán válik kulcskérdéssé. A minisztériumi működésnél és a kollégiumokba delegált döntéshozóknál egyaránt. Kicsi az ország, mindenki ismer mindenkit. Létrejönnek azok a körök, amelyek természetesnek veszik a jelenlétüket minden zsűriben, minden döntési helyzetben.
De ez a dinamika magától nem változik meg. A szakmák képviselőinek, fiataloknak és idősebbeknek, fővárosiaknak és kisebb településeken dolgozóknak, tapasztaltaknak és úttörőknek folyamatosan hallatniuk kell a hangjukat.
A kulturális szakma az elmúlt években fokozatosan halkult el. Éppen ezért örömteli és egyben döbbenetes az a hangos kiáltás, amely a közösségi térben eljut hozzánk nap mint nap. Kérlek, ne hagyjátok abba.
Mert az NKA, és tágabban a kultúrafinanszírozás kérdése valójában az országunkról alkotott kép formálásáról is szól.
Az, ahogyan egy közösség a kultúrájáról dönt, pontos lenyomatát adja annak, hogyan gondolkodik saját magáról. A finanszírozás módja, a döntések szerkezete, a részvétel mértéke mind ugyanarra a kérdésre válaszolnak: milyen országban szeretnénk élni.
És a belső működés minősége nem marad a falak között. Láthatóvá válik, értelmezhetővé válik kívülről is, és idővel a külső megítélés részévé válik. Ezt láthattuk és tapasztalhattuk az elmúlt években. A hiteles országképnek a része egy olyan intézményi működés, amely átlátható és arányos részvételre épül.
Legyen olyan az ország, mint a legnemesebb kultúránk, és legyen olyan az NKA, amilyen az országunk.
