29/01/2019
Biró Krisztián:
Kölyök
(1.)
Nem hiszem, hogy hallottam volna törni
bármit azelőtt. Találtunk egy botot,
és azzal próbáltuk átugrani a patakot.
(2.)
Sehogy sem tudok rájönni, melyikünk
esett bele: az a hang mindkettőnké.
Néha érzem a kavicsokat a hátamban,
emlékszem, ahogy a jeges víz átöleli
a tüdőmet. Máskor meg a parton vagyok,
és a sodrást nem érdekli, hogy
milyen hangosan ordítok egy nevet.
(3.)
Én voltam a patakban, hogy igazam legyen,
magammal hordom a beszorult levegőt.
Egy fuldoklóban nincs bűntudat.
A kavicsok utat találtak a bordáim mögé,
látod? Minden reggel felköhögök
belőlük. De a kacatok nem emlékek,
és a rutin még nem bizonyíték.
(4.)
Később újra elkezdtem bízni azokban,
amik bármikor eltörhetnek. Az ágy
sarkát szorítottam, hogy ne ugorjak ki
az ablakon. Csuklókat szorítottam,
hogy ne ugorjak ki az ablakon.
Addig gyakoroltam a kapaszkodást,
amíg el nem hittem, hogy az én
egyensúlyom tartja a buszt az úton.
(5.)
Foglak, kölyök.
(6.)
Pár éve betört egy üveget. Szilánkokat
szedni az alkarból – olyan lehet,
mint jégcsapokat egy kabátról. Szóval
megtette azt, ami nekem nem
ment: ott maradt a patak körül.
(7.)
Ha látna ezen a buszon, biztos kinevetne.
Hogy harcnak nevezem azt, ami
reflex, és gyógyulásnak a megszokást:
egy hirtelen kanyarnál fogom
meg először a kapaszkodót, és addig
szorítom, amíg le nem szállok.
(Kép: Daehyun Kim: Let you flow)