15/08/2026
Májusi kiállításom anyagát elemezte fantasztikusan Kurdy Fehér János költő, művészeti író. A szöveg - ami a megnyitó eseményen is elhangzott - most az ÚjMűvészet magazinban olvasható 🙂
⬇️
“Egyenlőtlenségi képviselet. A hiány médiumáról
Mottó:
„Él-e maga? Nincs semmi a fejében?" T.S. Eliot: Átokföldje, Vas István fordítása
BERECZKI KATA KÖZÖS NEVEZÖ című festményciklusának centrumában a vidéki magyar életviteli-kultúra, az általános életérzés platform, maga a szlömösödő társadalom és környezet hangoltságának ábrázolása áll. Az a nehezen rögzíthető változás, amikor a posztarchaikus paraszti kultúra mémje véglegesen lelassul, majd megáll, sőt eltűnik a globalitásból leszivárgó fogyasztási töredékekben a lokalitás horizontján. Ad abszurdum az ellentétékben teljesedik ki, vagy csap át valamiféle „sem ez, sem az” status quo-jában, és az egyenlőtlenségi zajból, a virulens ad-hoc gyom nihilizmusból nő ki jobb híján az elvárt, vagy egyáltalán megvalósítható kulturális norma.
Bereczki képein Árkádia nem Átokföldje ellentéte, hanem egymás határos tartományai, sőt egymás következményei. Bereczki a magyar vidéki lét-villanásainak ábrázolásával gyűjtötte egybe ezt a konglomerátumot. És minimalista vizuális és tartalmi fókuszpontok ábrázolásával és nagy érzékenységgel nyitja újra a cetrum és periféria évszázados vitáját. Létrehozva ezzel az „elvárt, de meg nem érkező értettség” manifesztumát, az egyenlőtlenségi képviseletet, amelyet már oly sokszor rányitottak és rácsaptak a vidéki Magyarország szinte minduntalan tévesen azonosított szellemi bejáratára.
A Bereczki festmények hatóereje mélyről, a képek hátteréből bontakozik ki, mint a természet-ember-társadalom-emlékezet kvadránsa. Bereczki Kata képei változás-készülékek. Témái által az egymással megosztott vágyak, az egyenlőség, az egyszerűség, a kimondhatóság és a megalázott csendbe burkolódzás között oszcillálnak, míg stilárisan az igazság-mondás mérőműszerei, amelynek mutatói a fenséges és az ironikus között vándorolnak. A globális nagy egész mitológiai alakzatait, és a lokális részek ad-hoc igazság-igényét és igazsághoz jutását mérik össze. A memetikai bummot teszik hallhatóvá, az értékek karambolját animálják és moderálják, jelenítik meg és egyben erősítik fel. Épp ezért villódznak, mint a szirénák, és pulzálnak, mint a magára hagyott képernyő. Ugyanakkor minimalisták mint egy óvodai jel, és érzelmekkel telítettek, mint a vándorlók hajnali fohászai.
Amint belemerülünk egy Bereczki képbe, egy határvidékre jutunk, ahol a méltányoság eltűnik a méltánytalanságban, a jogok pedig szerte foszlanak a könyörgésekben. A Bereczki-féle limes a „lennie kellene, de nincs” modalitását sugározza. Arról a hiány uralta örvényről szól, amelyben Árkádia átvált Átokföldjébe. Bereczki magyar vidéket tematizáló művészetének pedig az a nagy érdeme, hogy mindezt újra láthatóvá és átgondolhatóvá teszi. Külön köszönet jár a tárlat kurátorának, Sara Berti szobrászművésznek, aki ezt az egyszerre analitikus és expresszív művészeti kutatóanyagot jelentést-tulajdonító kurátori keretezéssel a gárdonyi Velence-tavi Galériába elhelyezte, és ezzel az installációs gesztussal dramatizálta is Bereczki Kata vizuális kijelentéseit. A XIX. századi, három emeletes, klasszicista magtárépület úgy válik a kiállítás nyitotta tér szellemi terepévé, hogy minden azonnal érthetővé válik, de egyben visszafogottan empirikus marad. A Közös Nevező tárlata így minden bizonnyal a 2026-ban, vidéki kiállító helyeken megvalósult képzőművészeti aktivitások egyik húzó projektje, kötelezően megnézendője marad.
A LOKALITÁS CSELLENGŐI. Kádár-kockák, presszó, ÁFÉSZ-bolt, biciklik, szatyrok. Hamisítatlan kelet-közép-európai magyar táj, info-kommunikációs ecsettel. Egyszerű képek egy egyszerűnek tartott világról, amelybe olyan bonyolultságok és rétegek férkőznek bele, amelyek felmutatják, hogy ez az ábrázolt világ, milyen sokféle elgondolás, akarat, adottság, félreértés miatt alakult ki és jött létre, miként a benne látszólag céltalanul, unottan, meg-megállva járkáló, ténfergő, lézengő hősök egzisztenciális harcai. Például a történelem és a politika alakította építészeti dizájn (Kádár-kocka) által. A társadalmi egyenlőtlenség a tárgyak sugallta fogyasztási kapacitás (ÁFÉSZ, PRESSZÓ) által. A közösségek felbomlása és az atomizálásból kilogó elmagányosodás, az elvándorlás (Családi pótlék) által. A kiirthatatlan rítusok a posztszocialista, nélkülözhetetlen háztáji gazdasága (Infláció, Fejetlenség) által. Minderről a Bereczki festmények úgy beszélnek, mint egy végeérhetetlen török, vagy brazil tévésorozat nénnyéji és báttyáji. Mint a globalitás által más dimenzióba került lokálitás csellengői. Arcnélküli emberalakok, kontúrokkal jelölt, agyonhasznált, házközeli tárgyi univerzumok, fogyasztási rítusok, társadalom-elméletek foszlányai, mesevilágra egyszerűsített politikai üzenetek adják a szót egymásnak.
A realitást vadászó vizuális keretek mellett fogalmak, kijelentések, értelmezések alkotják a Berecki festmények húsát. Mindazt a sűrűséget, hogy mi és minek látható a vidéki magyar világ húsa. Milyen emlékezetnyomok élnek bennünk arról, hogy milyen volt Árkádia, mielőtt Átokföldje lett. Egészen odáig, hogy ennek a világnak a megfestése milyen kritikai és ismeretelméleti attitűdöt feltételez. A sokból, amit a képek magukkal görgetnek, csak részeket emelünk ki, hogy a Bereczki képek, és a Sara Berti installáció poétikájához eljuthassunk. A világ bonyolult. Az ember egyszerű. A jó művészet a bonyolultat egyszerűen ábrázolja. A világ úgy lóg bele az emberbe, ahogy az ember a világból kinéz.
A LÉTREHOZÁS leginkább kiválasztás és kihagyás. Átemelés a tapasztalatból a hordozóra. A kihagyás leginkább a látható részletekre vonatkozik, míg a kiválasztás a láthatatlanok egybegyűjtése: mediális sűrítés, láthatóvá tétel. Így a létrehozás által a sokból kevés lesz. A létrehozás akkor ér véget, amikor már nem lehet több elemet kihagyni. Ez szembe áll a semmiből való teremtéssel, az isteni létrehozás attribútumával. Abban folytonosan újabb és újabb részletek kerülnek elő. Az isteniben az egész örvényként jelentkezik és viselkedik, és a részek minduntalan visszautalnak rá. Az isteni teremtés folytonos. Az emberi létrehozás töredékes.
A művészet befogadása megidézi bennünk a végtelen creatio ex nihilio esemény- sorozatát, a figyelem kitágulását, lebegését, miközben a jelenben tart minket a koncentrációnk ugrálásával, eltűnésével és újbóli előbukkanásával. Jó művészetnek azt tartjuk, amelyben a beálló fókuszváltásainkat, a véges egységeinket a végtelennek tűnő választásaink szabadságába emeljük. A művészet olyan ellentétek létrehozása, amelyeknek befogadása során a valóság élménye tovább már nem fragmentálható.
A KÖZÖS NEVEZŐ. Amikor közös nevezőt alkotunk, arra törekszünk, hogy a különbözőket egységes mércébe helyezzük, ezáltal a különbségek nem szűnnek meg, de összemérhetővé válnak. A közös nevező lényege így nem az azonosság, hanem az összehangoltság feltétele. A közös nevező, valamiféle rejtett alapot jelent. Például valaminek a szubsztanciáját, vagy a megértés közös horizontját. Azt a közös világot, amely a cselekvésünknek teret ad. Ami lehetővé teszi, hogy a teljes világról a részletek által gondolkodjunk együtt. A részleteket úgy írjuk le, hogy azok egyrészt érzetek, élmények, másrészt fogalmak és kijelentések. A szavak, látványok, tapasztalatok együttesen főszereplői Bereczki Kata képeinek.
Bereczkinél a közös nevező strukturális és érzéki elv is: színritmus, kompozíciós tengely, ismétlődő formák, perspektíva. Közös nevező az is, hogy bár oly sok mindenről esik szó a képeken, a széttartó polifóniát mégis vizuális egységben, sőt minimalizmusban tartja. Közös nevező a közös érzelem, a vágy, vagy a félelem, vagy a közös tapasztalat, mint például a „vidék emléknyoma” (engram), vagy a vidék felidézése, a vidékről szóló, épp használatban lévő narratívák.
Bereczki ikonológiájában a közös nevező egy mélyebb jelentésrétegre való folytonos vonatkozás, az archetipikus struktúra fenntartása, mint a jelentés-összeomlásban szenvedő vidék-világ kulturális kódja. Például Bereczki fényei egyrészt Árkádia isteni világossága, másrészt Átokföldje képernyőinek spektákuluma. Az arcnélküli kontúr-fejek egyrészt az isteni származást jelző ikonok, másrészt lyukak, amelyeket a fogyasztás üt a jelentőségét vesztett emberen, amint a kommersz jeltömeg elött kinyílnak az alany szélesre tárt kapui. Minden Bereczki festmény mögött ugyan az a jelentésháló működik. A közös nevező a különbözőségeket összehasonlíthatóvá teszi és az értelmezővel összekapcsolhatóvá. A közös nevező az a láthatatlan közeg, amelyben a különbözőségek értelmet kapnak.
ÁRKÁDIA KONTRA ÁTOKFÖLDJE. E két tapasztalati és/vagy szellemi territórium nem csak egymás ellentétei, hanem egymás következményei is. Az Árkádia-toposz egy kulturális képzelet-konstrukció az ember és a környezet harmóniájáról. Ugyanakkor egy menekülési hely, a nosztalgia mindennapi szerszáma, egy hangulat indította projekció, amelyben nem megismerjük a világot, hanem elképzeljük, nem leírjuk, hanem általa elmélázunk a világról. Egy nem jelen idejű, hanem időn kívülinek képzelt téregyüttest. Egységre és egyensúlyra vágyunk vele, de leginkább a fejlődés kényszerétől menekülünk általa. Egyfajta jótékony demencia, amely felszívja és eltünteti a külvilág kihívásait és sürgetéseit.
Radomir Konstatinović A vidék filozófiája című művében arról ír, hogy a vidék (palanka) nem földrajzi értelemben hely, hanem zárt tudatállapot, amelyet a változástól való félelem, a homogenitás iránti vágy és a másság elutasítása jellemez. A vidék világa önmagát tekinti természetesnek, sőt egyetlen lehetségesnek. Árkádia nem arról szól, ami van, hanem arról, amit hiányként érzünk a jelenben. Konstantinović szerint ezt a gondolkodás ciklikust, a múlt idealizálása és a jelen befagyasztása jellemzi, épp ezért könnyen megszállható terület bármilyen autokrácia, vagy harsány és populista szélsőség ideológiája által. Így lesz a harmóniából homogenitás, az egyszerűségből leegyszerűsítés, a közösségből konformizmus, az időtlenségből pedig a történelem tagadása. A mélázót a legkönnyebb annektálni és egy vad csatakiáltással harcba küldeni. Mire felébred, már bele is hal az eszmélet és a cselekvési felhívás attakjába.
Akik Árkádiában aludtak el, azok Átokföldjén ébrednek a valóra. Ahol káosz van, ahol radikális másság van és semmi sincs a helyén. Átokföldjén egyenlőtlenség és megosztottság van. Nincs egy biztos hely, mert minden mindentől hajszolt, szorított, kényszerített, nincs nappal és nincs éjszaka, hanem a folyamatos figyelem- és cselekvés-kényszer van. Mint egy halom hasított mém hever egymáson a világ, szorítja, tartja és összenyomja egyik képzet a másikát. A szabadság Átokföldjén nem csak tiltással, hanem megszégyenítéssel, normakényszerrel és közösségi nyomásra szűnik meg. Átokföldjén az emberre egzisztenciális beszűkülés vár, mert nem válhat autonóm lénnyé, nem léphet ki önmaga határain túlra, ezáltal elveszíti a nyitottság képességét. Konstatinović-nál a bezárkózás nemcsak kulturális állapot, hanem konkrét morális és politikai veszély. A palanka ott van kisvárosban és a nagyvárosban, és virulens a digitális közegben is. A palanka szelleme az emberi szabadság ellentéte. Tehát nem földrajzi kérdés, hanem lehetőség egy társadalom le- és elromlására.
A FENSÉGES KIHÍVTA IRÓNIA. Árkádia hangoltsága fenséges. A fenséges a stabil jelentéseket, közös normákat, biztos identitásokat és az egyértelmű szerepeket keretezi. Az iróniai mindezt megbontja, mert távolságot hoz létre: kettős jelentést nyit és relativizálja az igazságot. Az irónia a reflexió szabadsága. Ezért veszélyes az irónia a palankára, mert destabilizálja a konszenzust, felmutatja a normák esetlegességét, és ezáltal felnyitja a palanka zárt világát. Ezért a vidék szelleme rendszerint bizalmatlan az iróniával szemben, cinizmusnak, hűtlenségnek, vagy egyenesen rombolásnak érzékeli.
Az ironikus ember látja a palanka konstrukcióját, ezért alapállása nincs teljesen benne a közösségi nyelvben, nem azonosul teljesen a szerepekkel. Az irónia nem puszta humor, hanem sokkal inkább egyfajta ontológiai szabadság. A zárt palanka-világ az egyértelműséget, a közvetlen szimbólumokat, az érzelmi azonosságot szereti. Ezért kedveli a pátoszt, a heroizmust, a didaktikus művészetet, és ugyan ezért nem viseli el az ambivalenciát, a kétértelműséget, az önreflexiót. Árkádia fenséges falait az irónia által azonosított hiány repedései bontják le.
AZ INFORMÁCIÓS REALIZMUS olyan művészeti eljárás, amely során nem az kerül a mű centrumába, amiről a képek informálnak (pld: események, történések, emlékképek), hanem az információ megformáltsága, azaz az információ átadásának közege hordozza magát a tényleges információt, azt, hogy a jelentést maga a hiány alakítja. Nem az üzenetek alakítják a világot, hanem az a közeg, amelyben a hiány-üzenetek létrejönnek.
Az információs realizmusban a hiány médiuma a közös nevező, amelyben a tartalom értelmet nyer. A hiány, mint médium formálja a figyelmet, meghatározza az észlelés ritmusát és kitölti az érzelmi reakciókat. A hiány így saját nyelvvel bír és önálló szimbolikát hordoz. A Bereczki festmény nemcsak ábrázolja, hanem strukturálja a látást, ezáltal lesz a hiány médiuma az a láthatatlan tér, ahol a magyar vidék jelentései létrejönnek. A hiány mindenütt jelen van. Valamit tenni kell.
Kurdy Fehér János
