24/02/2026
AURA FARMING
(A Győrffy László-osztály kiállítása)
Helyszín: Magyar Képzőművészeti Egyetem, Aula (1062 Budapest Andrássy út 69-71.)
Megnyitja, Hajdu Levente, képzőművész 2026. március 4., 18:00
Zene: EGNESD (Onozó Csenge)
Megtekinthető: 2026. március 5-18.
Kísérőesemények:
• Networking and not working - 2026. március 12., 18:00
• Finisszázs és tárlatvezetés - 2026. március 18., 18:00
Minden művészeti szcénában, így a magyarban is vissza-visszatérő gesztus egy-egy generáció összefoglalása, megmutatása, részleges kanonizálására való törekvés. Ide szokták sorolni a megkérdőjelezhetetlen jelentőségű IPARTERV-kiállítást, mely alapján adott generáció is kapja elnevezését, de Hegyi Lóránd „új szenzibilitás” projektjeit is, ahogyan a rendszerváltás után Petrányi Zsolt előbb a Műcsarnoknál az Áthallás vagy a Na, mi van? kiállításokkal törekedett adott csoportok kijelölésére, majd pár éve a Nemzeti Galériánál a ‘90-es évek művészeti korképének sajátos rekreálására. De felemlegethetjük a 2020-as évek olyan láthatóság - és piacvezérelt vállalkozásait is, mint a Youhu kiállítást és katalógust vagy a hasonló körökben megfogant MNB-gyűjtemény például Y-profil címet viselő válogatását. Akár a jelenben, adott érzékelések mentén, akár szubjektíven visszatekintve, vagy épp csak piaci sikerek és eredményesség mentén fogalmazódnak meg - ezek mind kísérletek arra, hogy egy adott pillanatot történetté, egy laza hálózatot generációvá, egy diverz körképet kánonná szervezzenek.
Egy festőosztály intézményen belül maradó, az aulában rendezett kiállítása természetesen nem kíván, és nem is tud hasonló léptékben működni. Akár nem létező szelekciós kritériumai miatt, akár generációs homogenitása miatt nem történelmet ír, hanem jelenidőt tapogat. És annak ellenére, hogy kanonizálni nem képes, igenis láttat láthatósági, megmutakozási és ezáltal kanonizációs reflexeket. Mégis minden osztálykiállítás magában hordozza az „idő előtti kánon” lehetőségét épp úgy, ahogyan egy folyóiratban, az aktuálisan diplomázó művészek kiállításáról írt kritika is új réteget és külön érdekességet nyer el 10-20 év múlva, amikor visszatekintve ráeszmélhetünk mára elfeledett kortársi és bajtársi viszonyokra, alkotói kiindulópontokra, de legfőképp arra, hogy a nevek hányadrésze és pontosan melyek ismerősek közülük, kik maradtak láthatóak vagy egyáltalán a pályán. Egy osztálykiállítás keretein belül viszont kevésbé ez alapozódik meg: jóval inkább egy olyan “15 perc hírnév”, ami messze nem tét nélküli, viszont csak közvetetten foglalja magába az art worldben fellépő legitimációs szándékot és kényszert, amit jelen helyzetben eltérített jelentéssel csak, de akár “class struggle”-nek is nevezhetnénk: pozícionálásra, emlékezetes szereplésre és közösen működő dinamikákra törekedve.
Be kell ismernünk, hogy az intézményi legitimációs kísérletek, a kánonépítési törekvések inkább konstrukciók és vágyak, melyek olykor a valóságot hitelesebben reprezentáló megfogalmazások, míg máskor a kiválasztottak által, füstös szobában összeírt, és valóságot kevésbé fedő csoportok.
A Győrffy-osztály munkáiból kiindulva az is gyorsan kiderül: a tematikai egység igénye lehetetlen, ahogyan ennek célként való kitűzése is erőltetett és hamis lenne. A hasonló életkor és társadalmi-kulturális közegben lévő hallgatókat más és más foglalkoztatja, ha munkáikat részleteikben, alaposan nézzük – akárcsak a már befutott művészek esetében is. Ugyanakkor bizonyos érdeklődési irányok mégis érzékelhetők.
Az egyik pólus a Gen Z jelen gyorsuló, fragmentált, vizuálisan túltelített világa: szubkultúrák, online identitások, irónia és konzumerizmus, az image mint elsődleges kommunikációs forma. A másik egy líraibb, visszafogottabb, tartalmilag is eltérő megközelítés, amely inkább a belsőre tereli a figyelmet, ezzel együtt pedig az emlékezetre, elsőre kevésbé kényelmes és vonzó látványokra, akár belső és külső feszültségekre.
Hangsúlyos azonban mindenkinél a festői technika fontossága akár mint elsődleges médium, akár mint objektek és installatív munkák mellett ugyanannyira művelt formavilág, amely már önmagában felvetheti az időigényes munka médiumbeli sajátosságai által elnyerhető, még Benjamin-i értelemben vett aurájának jelenlétét.
2026-ban viszont az AURA FARMING cím ironikus és önreflexív szándékú, mely által az osztály beismeri a kiállítás és saját maga intézményen belüli működését, elhelyezkedését, a tárlat lehetőségeit, de legfőképp korlátait is. Az egyetem aulája – az intézmény átmeneti, forgalmi, mégis reprezentatív tere – mintegy farmként működik: itt „termesztődnek” a kiállítások, itt összpontosul a figyelem és remélhetőleg a láthatóság. A Magyar Képzőművészeti Egyetem ebben az értelemben aurát is „termel”: alkalmakat hoz létre, hogy a hallgatók munkái röpkén és limitált keretek közé, de valamilyen feltételezett körforgás részeivé váljanak, hogy ebben a fázisban megkonstruált csoportok és érdeklődések materializálódjanak, a maguk korai, sőt előkanonizációs “aurájukat” kezdjék el termelni.
Jelen kiállítás nem kívánja véglegesíteni az itt bemutatott pozíciókat, hanem szeretné kiterjeszteni az értelmezés terét. Nem egy külső, mindentudó kurátori narratíva kívánja egységesíteni a munkákat, hanem a közösség aktivizálása. A látogatók – akik nagy részben maguk is az intézmény közösségéhez tartoznak – közvetlen interpretációs lehetőséget kapnak: akár azonnali, digitális párbeszéden keresztül és a leghitelesebben vehetik fel a kapcsolatot a konstrukció és dinamika jelen esetben elsődleges alakítóival, az osztály közösségével, egy Messenger csoportban indítható videóhívás által.
Ha a „csoport”, a „generáció” és a „stílus” mindig ingatag – sőt, időnként kockázatos – konstrukció, akkor az AURA FARMING ezt az ingatagságot vállalja fel azáltal, hogy még csak előképzeti kánont se deklarál, hanem láthatóvá teszi annak mechanizmusait.
