JAZZFEST BUDAPEST

JAZZFEST BUDAPEST Hidakat építünk | We build bridges
Magyarország egyetlen prémium jazzfesztiválja, amely egyre fontosabb szerepet tölt be a nemzetközi zenei életben is.

A világot hozzuk, a műfaj hazai kiválóságait pedig bemutatjuk a nagyvilágnak.

Pat Metheny: a Side-Eye viharábanPat Metheny gitárlegenda a Side-Eye formációval továbbviszi azt a mentori örökséget, am...
02/06/2026

Pat Metheny: a Side-Eye viharában

Pat Metheny gitárlegenda a Side-Eye formációval továbbviszi azt a mentori örökséget, amely pályája kezdete óta fontos része művészi gondolkodásának. A projekt immár a harmadik változatánál tart, Metheny pedig ezen a nyáron fiatal virtuózokból álló legújabb felállását hozza el Budapestre. Stuart Nicholson beszélgetett a mesterrel.

„Ennek az egész Side-Eye-dolognak az alapgondolata egy orgonatrió volt” - mondja Pat Metheny. „Amikor elindítottam, azt mondtam: arra fogom használni, hogy lehetőséget adjak fiatalabb zenészeknek, ahogyan nekem is rengeteg fantasztikus lehetőséget adott Gary Burton, Steve Swallow és a többiek. Azt mondtam: én is ezt fogom tenni.”

Az első felvétel a 2021-es Side-Eye volt: klasszikus Metheny-kompozíciók és új darabok keveréke, élőben rögzítve. Hallható rajta a „Bright Size Life” - Metheny 1975-ös debütáló albumának címadó száma -, valamint az 1992-es Secret Story harmonikailag kihívást jelentő, ritmikailag bonyolult „Better Days Ahead”-je is. A lemez jelentősen ráirányította a figyelmet James Francies billentyűsre és Marcus Gilmore dobosra.
A Side-Eye legújabb felállásában Chris Fishman játszik billentyűs hangszereken, Joe Dyson dobol, és vendégzenészekkel kiegészülve ők hallhatók Metheny oldalán a formáció új albumán, a Side-Eye III+-on.
„Chris Fishman igazán érdekes figura” - mondja Metheny. „A Louis Cole-féle világból érkezett, ez egy Los Angeles-i közeg. Louis Cole talán az egyik leginkább alulértékelt erő a mai zenében. Van egy Knower nevű duója Genevieve Artadi énekesnővel, és elképesztő fiatal muzsikusokat nevelt ki maga körül, Chris is közéjük tartozik. Mindannyiuknak dobolniuk is kell, mind dobosok, ami számomra az univerzum kulcsa. Chris ebben a Los Angeles-i Louis Cole-közegben nőtt fel, talán tizenkét-tizenhárom éves korától. Ma pedig, amikor L.A.-ben dolgozik, gyakran dobosként hívják, pedig elképesztő zongorista.”
Metheny önmagáról is nyíltan beszél:
„Nagyon kritikus vagyok a saját dolgaimmal szemben. Még mindig feltörekvő zenésznek érzem magam. Szeretnék egyszer legalább közel kerülni ahhoz, ahol szerintem lennem kellene.”
Joe Dysonról így fogalmaz:
„Joe már teljesen kész muzsikusként érkezett ebbe a helyzetbe. Hallottam valakivel játszani, és számomra ez kicsit olyan volt, mint amikor Antonióval játszottam” - utal Metheny régi dobosára, Antonio Sánchezre. „Abban az értelemben, hogy Joe-val azonnal meg tudtam csinálni olyan dolgokat, amiket Antonióval csináltam, igaz, teljesen más zenei anyaggal. Joe esetében a különbség a New Orleans-i és a Kansas City-i vonal, amelybe nagyon ritkán tudtam így belemenni bárkivel. Joe-val le tudunk ülni, és négy órán át duózni: ott a végtelen. És amikor bármelyik zenésznél megérzem ezt a végtelenérzetet - ami először is ritka -, az egyszerűen kinyitja az ötletek zsilipeit. Azt mondanám, hogy a lemezen minden Joe köré épül, és aköré, amit ketten együtt csinálni tudunk.”

Nagyobb vászonra kívánkozó zene

A Side-Eye legújabb változatához Metheny egy teljes albumnyi új anyaggal készült. Élőben működött is a zene, de a stúdióban valami nagyobbat kezdett hallani mögötte. Egyszer már megtörtént vele hasonló: a 2020-as From This Place felvételekor felismerte, hogy kompozíciói szélesebb vásznat igényelnek. A Side-Eye III+ esetében ugyanez történt.
„Most kicsit más volt a helyzet, mert nagyon korán rájöttem” - mondja Metheny. „A zene, amit írtam, valami nagyobbat kért. Ahogy kezdtem összerakni, pontosan azt a hangzást hallottam, ami korábban még nem ilyen formában jött hozzám. Már-már azon gondolkodtam: ez így helyes? Mi történik itt?”
Metheny jól ismerte Mark Kibble-t, a Take 6 gospelénekegyüttes vezetőjét. Küldött neki zenéket és demókat.
„Azt írtam neki: figyelj, én ezt hallom benne, megőrültem, vagy ennek van számodra bármi értelme? Azonnal visszaírt: ó, ez nagyszerű, igen, csináljuk! Ez egészen másfajta hangszerelés, mint bármi, amit korábban csináltam. Szó szerint hangokat hallottam. Érdekes volt elmagyarázni Marknak, mit hallok, ő pedig azonnal ért***e.”
Metheny basszust is hallott az új zenében. Chris Fishman ajánlotta barátját, Daryl Johnsot, ezzel pedig a gitáros újabb, a Los Angeles-i Louis Cole-közeghez kapcsolódó muzsikussal került kapcsolatba.
„Chris mindenféle érdekes fiatal zenészt ismer, akiket én talán nem. Bár Darylt ismertem még tinédzserkorából: igazán különleges, zseniális szintű csodagyerek volt. Tizennégy-tizenöt évesen már mindenkivel játszott. Daryl nagybőgős volt, Christian McBride technikai szintjén, aztán abbahagyta a nagybőgőt, és most elektromos basszusgitáron játszik egy rockzenekarban.”
Metheny úgy érezte, Johns kiváló lehet a Side-Eye III+ anyagához.
„Ő és Chris nagyon közeli barátok, de valószínűleg nem ő az az ember, aki turnéra is eljönne. A lemezen viszont használtam, és senki sem csinálhatta volna jobban.”
A basszusszólam azonban különösen nehéz feladat volt.
„Sok mindenem jóval nehezebb annál, mint amilyennek elsőre tűnik, mert olyan ember kell hozzá, aki nagyon egyszerűen is tud játszani. Számomra mindig ez a legnagyobb kihívás. Rengeteg embert találok, aki nagyon bonyolult dolgokat el tud játszani. Nagyon nehéz olyat találni, aki képes egyszerűen játszani, aztán bonyolult dolgokat is. Akik el tudják játszani az »I Hear a Rhapsody«-t 15/8-ban, mind a tizenkét hangnemben, azok általában egész este ezt akarják csinálni. Nekem olyan ember kell, aki erre is képes, de hajlandó félhangokat játszani, érti, miért van erre szükség, majd nyolc ütemmel később valami igazán nehéz dolgot csinál.”

Mit jelent a pluszjel?

Itt válik érthetővé a pluszjel az album címében. Metheny a Metheny–Fishman–Dyson alaptrióhoz összesen tizenhárom zenészt adott hozzá, köztük kilenc énekest, akik különleges hangszínként működnek az együttesen belül.
Ehhez járulnak generációjuk legtehetségesebb fiatal muzsikusai, és máris megvan a recept Metheny legjobb albumához a 2020-as, Gwilym Simcockkal készült From This Place óta. A lemez könnyedén illeszkedik azoknak a pályacsúcsoknak a sorába, amelyek a First Circle-lel indultak 1984-ben, majd a Letter From Home-mal folytatódtak 1989-ben - ahol a szöveg nélküli énekhangok már fontos együttes-hangszínként kerültek előtérbe -, aztán a Secret Story, a The Way Up és a From This Place következett.
A Side-Eye III+ ensemble-darabjaiban Brandee Younger hárfán, Luis Conte ütőhangszereken és Vincent Pierani párizsi harmonikavirtuóz is hallható. Mindannyian a maguk módján adnak nélkülözhetetlen részleteket az album gazdag szövetéhez.

Bonyolultság, amely dallamként szól

Három felvétel különösen kiemelkedik: együtt megragadják az album kalandvágyó szellemét, miközben megmutatják Metheny egyik legnagyobb erényét, azt, ahogyan képes harmonikai és ritmikai összetettséget megnyerő dallamívek mögé rejteni.
„Van valami az írásmódomban, amitől könnyebbnek hangzik, mint amilyen valójában” - magyarázza Metheny. „Ez mindig is jellemző volt rám. Láttam már rengeteg bebop-zenészt teljesen elvérezni a »James« középrészénél, a First Circle-ről. Mindig mosolygok ezen, mert elsőre az ember azt gondolná: ó, hát ez könnyű. De ember, a »James« bridge-én játszani nagyon nehéz.”
A gitáros egészen korai példákig nyúl vissza.
„Ha visszamész a Bright Size Life-hoz, ott is vannak ilyen dolgok. Például a »Missouri Uncompromised«. Alapvetően tizenkét ütem, de nem olyan, mint bármelyik tizenkét ütemes blues. Aztán a végén van valami, ami sehol máshol nem létezik a darabban. Vagy az »Unquity Road«, ahol a sok 3/4-es anyag közepén egyszer csak van egy 2/4-es ütem, amit kezelni kell. Egyszerűen így hallottam. Ez az a dolog, amiről beszélünk, és amely sokféleképpen megjelenhet. Szerintem mindig központi volt nálam.”
A Side-Eye III+ anyagáról így beszél:
„Itt mindenféle harmonikai terepen át kell játszanod, miközben az improvizációs út, amelyet be kell járnod, egyben kompozíciós funkciót is betölt. Ez nagyon nehéz az embereknek, különösen, ha az anyagban sok akkord van. Abban a három darabban, amelyet említesz, ez közös, nagyon különböző módokon.”

„In On It”, „Don’t Look Down”, „Urban and Western”

Az első számról, az „In On It”-ról Metheny így beszél:
„Vannak benne talált tárgy jellegű elemek, mintha kollázsművészet lenne. Mindig szerettem anyagokat olyan módon használni, hogy eredetileg nem feltétlenül annak indultak, amivé végül válnak. Aztán beledolgozom őket valamibe. Kompozíciós szempontból ennek vannak nyomai, különösen a dobtörésekben. Örülök ennek a darabnak: különböző elemek egymás mellé helyezése úgy, hogy remélhetőleg legyen rezonanciája és jelentése ahhoz képest, amit most magam körül érzek. Nagy különbség van az egyetlen basszushangra épülő ostinato - ez teszi ki a középrész nagy részét - és az első rész között, ahol harmonikailag mindenfelé mozog a zene.”
A második példa a Side-Eye III+ második száma, a „Don’t Look Down”.
„Nagyon kritikus vagyok a saját dolgaimmal szemben. Még mindig törekvő zenész vagyok; szeretnék egyszer valahová közel kerülni ahhoz, ahol szerintem lennem kellene, ahol szeretnék lenni. De ez a szám azok közé tartozik, ahol azt tudom mondani: rendben, itt érzem, hogy haladok. Ez a felvétel kezd közel kerülni ahhoz, amit mindig is hallottam. És ez jó érzés.”
Végül az „Urban and Western” Metheny kompozíciós gondolkodásának remek példája: a komplex szerkezet megnyerő dallamok mögé rejtve működik.
„Hat hangnemen megy keresztül, és ezt nem igazán vennéd észre, ha csak hallgatod. De nehéz. És úgy megszólaltatni, hogy ne tűnjön nehéznek, valamilyen szinten mindig ez a cél. Ez a három darab különböző módokon ezt is eléri, és ennek örülök.”

Eredeti kontextust teremteni

Metheny már pályája elején felismerte, hogy a jazzben a kihívás nem pusztán az, hogy valaki mesterien uralja a hangszerét. Ugyanolyan fontos egy teljesen egyéni, eredeti kontextust teremteni, amelyben jazzmuzsikusként működni tud.
„Most használtad azt a kulcsszót, amelyhez nagyon sokszor visszatérek” - mondja Metheny. „Az eredeti kontextus megteremtésének gondolata. Hány trombita–tenor–zongora–bőgő–dob felállású lemezre van még szükségünk ezen a ponton? Nem lett ez nagyjából összefoglalva 1965 körül Milesnál, a Plugged Nickelben? Még mindig hallgatom azt, és azt érzem: ember, ez nagyjából az emberi történelem csúcsa.”
Metheny számára éppen ez a felismerés vezetett a zenekarvezetői, komponáló szerephez.
„Számomra ennek az egésznek az egyik aspektusa oda vezetett, hogy zenekarvezető lettem, olyan ember, aki megírja a zenét. Ez valójában még a gitárnál is inkább az én dolgom. Volt egy mód, ahogyan zenészként létezni akartam, de ez nem igazán illett ahhoz, amit egy Wayne Shorter-darabban, egy sztenderdben vagy egy bluesban csinálhatnék. Volt bennem egy egész másik világ, amelyhez nem volt platformom.”
Ez a világ nagyrészt olyan zenék megírását jelent***e, amelyek saját jelenléttel bírnak, és nem illeszkednek teljesen semmi máshoz.
„Olyan zenét kellett írnom, amely formailag is csinál valamit: ahol az improvizáció egy adott szakaszból egy másik szakaszba visz, és ezáltal egy cél felé tart. Számomra ez követelmény volt. Új kontextust kell teremteni a dolgoknak. Ez végig folyamatos törekvés maradt számomra, egészen eddig a pillanatig, eddig a lemezig. Kulcsszó: kontextus. Nagyon fontos szó ebben az egészben.”

Hogyan szólal meg élőben egy tizenhat fős világ?

Metheny hangsúlyozza: a Side-Eye III+ felvétele önmagában is egy dolog volt. Egészen más feladat azonban egy tizenhat tagú ensemble lényegét kisebb zenekarral megragadni a színpadon.
„Ahogy el tudod képzelni, a kérdés az volt: rendben, hogyan fogjuk ezt élőben megcsinálni?”
Bár Daryl Johns játszott a lemezen, Metheny tudta, hogy a turnézásban nem lesz elérhető. Olyan muzsikust kellett találni, aki hasonló szinten képes működni.
„Chris azt mondta: ne aggódj, van még egy emberem. Én meg: rendben… A srác, aki most velünk van, Jermaine Paul. Hihetetlen. Valószínűleg huszonhárom-huszonnégy éves, és ő lesz a hangszer arca a következő húsz évben. Egészen különleges, és ő is dobos.”
Az ötödik tag Leonard Patton lett, akit Metheny már régebb óta ismert.
„Rájöttem, hogy ha ezt meg akarom csinálni, szükségem lesz egy valódi énekesre is. Leonard elképesztő énekes, San Diegóból.”
Ezután következett a stúdióhangszerelések átdolgozása kisebb formációra.
„Az első gondolat az volt: ezt így nem fogom tudni megcsinálni, de jó lenne valamit létrehozni, ami utal rá. Azt mondanám, egész jól állunk abban, hogy legalább a zene érzetét visszaadjuk, de kellett hozzá idő. Körülbelül két hét koncert kellett, mire azzá vált, ami most. Jelenleg nagyjából negyven koncertnél tartunk, és remekül működik. Nagyon izgatott vagyok, hogy az Egyesült Királyságban is bemutathatom. Szerintem az emberek szeretni fogják.”

https://open.spotify.com/album/4KsyZ4rh9jSNqtCy2aBAmm?si=u8rv8przT32BC70Aajtx3w

02/06/2026

Szerintünk ne hagyd ki a csodálatos Dee Dee Bridgewater lánya, a fantasztikus hangú China Moses koncertjét!

01/06/2026

Ilyen volt a tavalyi Jazzfest Budapest. Hangolódjatok az ideire! :)

rajongók

Miles Davis kilenc stúdióalbuma élete utolsó évtizedéből1. The Man with the Horn (1981)Miles Davis visszatérése közel ha...
29/05/2026

Miles Davis kilenc stúdióalbuma élete utolsó évtizedéből

1. The Man with the Horn (1981)
Miles Davis visszatérése közel hat év hallgatás után - a jazztörténet egyik legjobban várt comebackje.
Az album - saját későbbi beismerése szerint is - egyenetlen: félúton áll aközött a funkhatású irány között, amelyet Miles ekkoriban követni akart, és aközött a kereskedelmi elvárás között, amelyet a Columbia a visszatéréséhez fűzött. A kritikai fogadtatás vegyes volt, az album mégis a Billboard jazzlistájának első helyéig jutott, bizonyítva, hogy Miles neve önmagában is hatalmas figyelmet parancsolt.
A hosszú távollét semmit sem csökkentett a közönség kíváncsiságán. Azt azonban nem tudta elfedni, hogy Miles még kereste a biztos talajt - fizikailag és alkotóként egyaránt - a súlyos betegségek, a depresszió és a drogfüggőség évei után.
Trombitajátéka óvatosabb, mint pályája csúcsidőszakaiban. De önmagában az is figyelemre méltó, hogy ez a lemez egyáltalán megszületett, tekintve, milyen állapotok előzték meg. Al Foster dobos, aki a csend évei alatt is hűséges maradt hozzá, biztos alapot ad a felvételnek. Teo Macero producer pedig a tőle megszokott szerkesztői kézzel formálja a sessionöket.
Ez nem diadalmas visszatérés. Inkább őszinte. Egy zenész hangja, aki hosszú sötétség után újra kitapogatja az utat a fény felé.

https://open.spotify.com/album/1fRSDRiFk922cV3bgFCdtz?si=g6wxSmgXTYGFP5I1nKDceQ

2. Star People (1983)
Az 1982 vége és 1983 eleje között rögzített Star People azt a Milest mutatja, aki egyre mélyebben köteleződik el az elektromos funk és a ritmusközpontú komponálás mellett, éppen akkor, amikor a jazz puristái már nagyrészt leírták a visszatérése utáni munkáit.
Az album nem hagyományos melodikus kibontásra épül, hanem groove-ra és textúrára. Tudatos döntés volt ez, amely tovább idegenít***e azokat a kritikusokat, akik azt szerették volna, ha Davis visszatér az akusztikus jazzhez. A lemez a Billboard jazzlistájának negyedik helyéig jutott.
John Scofield gitáros jelenléte jelentősen alakítja a hangzást. Szögletes, bluesból táplálkozó játéka pontosan azt az ellenpontot adja Milesnak, amelyre ebben az irányban szüksége volt. A címadó szám hosszú, kiterjesztett funk-utazás: jól mutatja, hogy Miles ekkor már inkább atmoszférában és időtartamban gondolkodott, nem hagyományos dalszerkezetekben.
A Columbia továbbra is kényelmetlenül viszonyult a lemez kereskedelmi értelemben nehezen besorolható jellegéhez. Egyre feszültebbé vált az ellentét aközött, amit Miles készíteni akart, és aközött, amit a kiadó eladni szeretett volna. Ez a konfliktus végül a Warner Broshoz vezető út egyik oka lett.

https://open.spotify.com/album/2j4kRyY7kLm9NuciAHyzg5?si=Kx-QikDYQDewTKLI8oi4LA

3. Decoy (1984)
A Decoy Miles visszatérési korszakának legagresszívebb hangzású albuma: sűrű, érdes, szándékosan konfrontatív zene.
Az 1983 nyarán rögzített anyag olyan élő energiát hordoz, amelyet a körülötte készült stúdióalbumok nem igazán tudnak megközelíteni. Ez részben annak is köszönhető, hogy az egyik számot a Montreal Jazz Fesztiválon vették fel élőben, majd beillesztették a stúdióanyagba.
Miles ekkorra már rendszeresen koncertezett, és trombitajátéka visszanyerte fizikai erejének jelentős részét. John Scofield gitáros kulcsszereplője az album karakterének: ebben az időszakban nyújtott játéka pályája egyik legmarkánsabb teljesítménye.
A lemez a Billboard jazzlistájának első helyére került, annak ellenére, hogy Miles kereskedelmi forgalomban megjelent albumai közül az egyik legkevésbé könnyen befogadható. Nem egyszerű hallgatnivaló. Szögletes, ritmikailag összetett, és kevés engedményt tesz a közönségnek.
Vagyis pontosan úgy működik, ahogy Miles egész pályája során működött. A különbség csupán az, hogy 1984-ben a kritikai establishment már kevésbé volt hajlandó követni őt, mint 1959-ben.

https://open.spotify.com/album/6TnYoLaDsyGqf987l4bLb1?si=QAJcm18hQ4GDqFHXnUuHrg

4. You’re Under Arrest (1985)
Ez volt az utolsó album, amelyet Miles a Columbiának készített, és pályájának legnyíltabban pophatású lemeze.
Két feldolgozás áll az album középpontjában: Cyndi Lauper „Time After Time”-ja és Michael Jackson „Human Nature”-je. Ezek Miles kései korszakának legismertebb felvételei közé kerültek. A dalválasztás tudatos volt: Miles figyelmesen hallgatta a kortárs popzenét, és olyan dallami, érzelmi tartalmat hallott benne, amellyel a saját feltételei szerint akart párbeszédbe lépni.
A „Time After Time” különösen fontos koncertdarabbá vált. Miles szordinált trombitája valóban megindító réteget talált Lauper dallamában.
Az albumon szerepel egy színházias, beszélt szöveges jelenet is, amely egy ál-rendőrségi letartóztatást idéz. Ez Miles szarkasztikus kommentárja volt saját rendőrségi tapasztalataira, mindenekelőtt a híres 1959-es Birdland-incidensre.
A Columbiával való kapcsolata ekkorra helyrehozhatatlanul megromlott. A kiadó soha nem köteleződött el igazán amellett az irány mellett, amelyet Miles a visszatérése óta követett, ő pedig ezt soha nem bocsátotta meg nekik.
A You’re Under Arrest volt a búcsúja. És gondoskodott róla, hogy a saját feltételei szerint történjen.

https://open.spotify.com/album/5ITQ0X0gnSOo89AASdHV2o?si=AsG1XTEPS_WPfzrNP2vDOQ

5. Tutu (1986)
Az első Warner Bros.-album, és minden bizonnyal Miles utolsó évtizedének legteljesebben megvalósított lemeze.
A producere Marcus Miller volt, aki szinte az összes számot írta, és a hangszerek többségét is maga játszotta fel. A Tutu alapvető változást jelentett abban, ahogyan Miles a stúdiómunkához viszonyult. Nem egy zenekarral rögzített együtt: megérkezett, és rájátszott azokra az előre felépített zenei alapokra, amelyeket Miller készített.
Az eredmény élesen megosztotta a közönséget és a kritikát. Egyesek szerint Miles behódolt a stúdiómesterség mesterséges világának. Mások úgy hallották, hogy ez logikus folytatása annak a „produkció mint kompozíció” szemléletnek, amelyet már a Bi***es Brew óta fejlesztett.
A címadó darab Desmond Tutu érsekről kapta a nevét, egyértelmű szolidaritási gesztusként a dél-afrikai apartheidellenes mozgalom felé. A szám Miles kései korszakának egyik legismertebb kompozíciójává vált.
Az album az Egyesült Királyság lemezlistájának ötödik helyéig jutott, és Grammy-díjat nyert. Megmutatta, hogy Miles hatvanévesen is képes olyan alkotótársakat találni, akik valóban új zenét tudnak előhívni belőle.
Marcus Miller szerepe ezen a lemezen bizonyos értelemben Gil Evans harminc évvel korábbi szerepéhez hasonlítható: kreatív partner, aki pontosan érti, hogyan kell teljes világot építeni Miles trombitája köré.

https://open.spotify.com/album/0toDuabaPv8Pa2KGI88eB7?si=Tne-GEkKRAGgjVwCK_7oIw

6. Amandla (1989)
Az Amandla Miles és Marcus Miller második, egyben utolsó stúdióegyüttműködése. Folytatja a Tutu által kijelölt produkciós megközelítést, de még tovább tolja a zenét a kortárs R&B és funk irányába.
A cím zulu és xhosa nyelven azt jelenti: „hatalom” vagy „erő”. Ez újabb nyílt politikai állásfoglalás volt, amely tovább vitte a Tutu által megteremtett kapcsolatot a dél-afrikai felszabadítási küzdelemmel.
Miller ismét a lemez anyagának nagy részének szerzője és producere, de más szerzők is hozzájárultak a zenéhez, köztük Kenny Garrett, akinek szaxofonjátéka végig hangsúlyos szerepet kap.
Az album a Billboard jazzlistájának első helyéig, az Egyesült Királyság albumlistáján pedig a huszonnegyedik helyig jutott. A kritikai fogadtatása melegebb volt, mint amilyenben a Tutu kezdetben részesült, részben azért, mert ezt a megközelítést ekkorra már a saját feltételei szerint kezdték érteni, nem pedig ahhoz mérni, hogyan „kellene” szólnia egy Miles Davis-lemeznek.
Ez volt az utolsó, teljes egészében új anyagból álló stúdióalbum, amely Miles életében megjelent. Egészsége ebben az időszakban már hanyatlott, a visszatérés évei alatt stroke-ot kapott, és az évtized során folyamatos fizikai nehézségekkel élt. Az Amandla trombitajátéka azonban kevés jelét mutatja bármiféle kompromisszumnak.

https://open.spotify.com/album/0fabOosWong8kopy57JitO?si=YNg2I4LoRkeiV6ybW_gsdg

7. Aura (1989)
Az Aura különleges helyet foglal el Miles életművében: nem hagyományos stúdióalbum, hanem teljes zenekari megbízásból született mű. 1985 elején rögzítették Koppenhágában, miután Miles megkapta a Sonning-díjat, Dánia legrangosabb zenei elismerését.
A darabot P***e Mikkelborg komponálta kifejezetten Miles számára. A zenei anyagot egy olyan hangsorra épít***e, amely Miles nevének hangjegyekre fordított változatából származott.
Miles úgy érkezett a sessionökre, hogy előzetesen nem hallotta a teljes partitúrát, és élőben rögzít***e szólamait a zenekarral. Az albumot 1985-ben vették fel, de csak 1989-ben jelent meg. A Columbia négy évig visszatartotta. Ezt a döntést a lemez minősége alapján ma is nehéz megmagyarázni.
Az Aura Miles utolsó évtizedének egyik legambiciózusabb felvétele. Valóban zenekari gondolkodású mű, amely a jazz és a kortárs klasszikus zene mellett északi népzenei elemekből is merít.
Azok a kritikusok, akik elutasítóan viszonyultak elektromos korszakához, gyakran melegebben fogadták az Aurá-t, talán azért, mert zenekari környezete számukra ismerősebbnek hatott. Miles maga is legjobb kései munkái közé sorolta.

https://open.spotify.com/album/2SaPfVOUN2nWhsk5dqt0v2?si=pGMmNAuLR2mthGtURnWkig


8. Doo-Bop (1992)
A Doo-Bop Miles 1991 szeptemberében bekövetkezett halála után tíz hónappal jelent meg, és utolsó stúdióprojektjét dokumentálja: együttműködését Easy Mo Bee hiphop producerrel, amelyen élete utolsó hónapjaiban dolgozott.
Az 1991 januárjában és februárjában rögzített sessionök Miles trombitáját dobgépek, sample-ök és rapbetétek fölé helyezik. Ez nyílt párbeszéd volt az adott pillanat meghatározó fekete zenei formájával.
A döntés teljesen következetes Miles egész pályájával. Ő mindig afelé mozdult, amit a kortárs zenében a legélőbbnek, legelőremutatóbbnak érzett, nem pedig egy kényelmes örökség megszilárdítása felé.
Az album posztumusz a Billboard jazzlistájának első helyére került. A kritikai fogadtatás vegyes volt: voltak, akik valódi kései alkotói ugrást hallottak benne, mások bizonytalannak érezték a fúziót.
Ami azonban nem kérdéses, az Miles szándéka. Komolyan hallgatta a hiphopot, és valódi zenei rokonságot érzett benne azzal a térrel és ritmikával, amelyet már a hetvenes évek óta kutatott.
Easy Mo Bee később nyilvánvaló tisztelettel beszélt a közös munkáról. A Doo-Bop befejezetlen dokumentum: egy együttműködés lenyomata, amelyet túl korán szakított félbe a halál.

https://open.spotify.com/album/28IDISyL4r5E5PXP0aQMnl?si=k1kheqceSy2xc_SxK3Wf5Q

9. Rubberband (2019)
Az 1985-ben rögzített, de harmincnégy évig kiadatlanul maradt Rubberband olyan Miles Davist mutat meg, akit a legtöbb hallgató korábban nem ismert: mélyen elmerülve a nyolcvanas évek közepi R&B, funk és pop világában, olyan alkotótársakkal dolgozva, mint Randy Hall és Zane Giles.
A sessionöket végül félretették, amikor Miles a Warner Broshoz szerződött, és a Tutu iránya került előtérbe. Ami a fiókban maradt, inkább nyersanyag volt, mint kész album. A 2019-es megjelenés jelentős rekonstrukciós és befejező munkát igényelt az eredeti közreműködőktől: énekszólamok és produkciós elemek kerültek a felvételekre, amelyeket Miles maga már soha nem hagyott jóvá.
Éppen ezért a Rubberband státusza „Miles Davis-albumként” valóban bonyolult. Úgy szól, mint semmi más a hivatalos katalógusában: közvetlenebb, groove-orientáltabb, és a hagyományos értelemben vett jazznél sokkal közelebb áll a kortárs R&B-hez.
Hogy ez Miles vízióját képviseli-e, vagy inkább szándékainak posztumusz értelmezése, olyan kérdés, amellyel a hallgatónak együtt kell élnie.
Történeti dokumentumként azonban rendkívül izgalmas. Megmutatja, merre járt Miles gondolkodása 1985-ben, közvetlenül azelőtt, hogy a Tutu sessionjei újradefiniáltak volna pályája utolsó fejezetét.

https://open.spotify.com/album/0m3hXmvbvwjpIXai7HOWys?si=WWyLA96BQJGRqYKyppe3Qw

Fotó ©Kleb Attila 1989 (1991-ben dedikálva)

Tegnap délután folytatódott a Gozsdu Udvar és a Jazzfest Budapest Jazz Talents 2026 programsorozata. A fellépő zenekar a...
29/05/2026

Tegnap délután folytatódott a Gozsdu Udvar és a Jazzfest Budapest Jazz Talents 2026 programsorozata. A fellépő zenekar a Horváth Szabolcs Quartet volt.
Várunk benneteket jövő csütörtökön is!

Amikor Miles Davis megpróbálta leszerződtetni Ron Cartert…Amikor Miles Davis 1963-ban felkérte Ron Cartert, hogy csatlak...
28/05/2026

Amikor Miles Davis megpróbálta leszerződtetni Ron Cartert…

Amikor Miles Davis 1963-ban felkérte Ron Cartert, hogy csatlakozzon a zenekarához, Carter nem úgy reagált, mint akinek éppen élete nagy lehetőségét nyújtják át. Saját visszaemlékezése szerint a válasza lényegében ennyi volt:
„Mr. Davis, nekem már van munkám.”

Ma ez szinte elképzelhetetlenül hangzik.
A hatvanas évek elejére Miles Davis már a modern jazz egyik megkerülhetetlen alakja volt. Túl volt a Kind of Blue felvételén, dolgozott John Coltrane-nel, és Amerika egyik legnagyobb hatású zenészévé vált. Ron Carter azonban - ahogy felidézi - nem ült otthon arra várva, hogy Miles egyszer majd felhívja.
Akkoriban a New York-i Half Note klubban játszott, egy Art Farmer és Jim Hall nevével fémjelzett formáció tagjaként, egy kéthetes fellépéssorozat részeként. Miles a rezidencia alatt betért a klubba, majd félrehívta Cartert.
Davis addigi ritmusszekciója éppen szétesőben volt. Wynton Kelly, Paul Chambers és Jimmy Cobb saját útjukra készültek lépni, bár Cobb vállalta, hogy egy már lekötött turné erejéig még marad. Milesnek gyorsan szüksége volt egy bőgősre.
Carter azonban nem hagyta faképnél az aktuális kötelezettségét. Azt mondta Milesnak: ha szeretné őt a turnéra, előbb kérje meg Art Farmert, hogy engedje el a Half Note-beli munkából.

Farmer beleegyezett.

Így kezdett csendben formát ölteni a jazztörténet egyik legfontosabb együttese.
Carter ma is látható derűvel emlékszik vissza a jelenetre:
„Biztos vagyok benne, hogy Miles soha nem gondolta volna, hogy valaki azt mondja neki: „Elfoglalt vagyok. Megkérné a főnökömet, hogy engedjen el?”
Ennél is fontosabb, hogy Carter szerint ez a pillanat már a kezdet kezdetén meghatározta kettejük kapcsolatának alaphangját.
„Azt hiszem, ez megadta a kapcsolatunk hangnemét - Miles és köztem.”

Ez a kapcsolat hamarosan a modern jazz fejlődésének egyik központi tényezőjévé vált.

Amikor Ron Carter 1963-ban hivatalosan is csatlakozott Miles Davis zenekarához, a formáció fokozatosan azzá alakult, amit ma „második nagy kvintettként” ismerünk:
Miles Davis, Ron Carter, Herbie Hancock, Wayne Shorter és Tony Williams.
A korábbi Miles Davis-kvint***ekkel szemben, amelyek még erősebben kötődtek a hard bop szerkezeteihez, ez a zenekar rendkívüli ritmikai és harmóniai rugalmassággal működött. A muzsikusok gyakran úgy tűntek, mintha magát az időt nyújtanák, hajlítanák, anélkül, hogy teljesen elszakítanák.

Elég meghallgatni olyan felvételeket, mint az:
- E.S.P. - https://open.spotify.com/album/16l5pMsJoz1KoHrxvXREBs?si=PncPf1dVRZmn5ofn_sqNIA

- Miles Smiles - https://open.spotify.com/album/7buEUXT132AA4FPswvh9tV?si=-ijaJbZpTNGRJQhnPUwwyQ

- Nefertiti - https://open.spotify.com/album/0G4TXPW4k3hYS5hFbIrDLv?si=4fRMlXpCS2C9HdO5aPCqlA

- Sorcerer - https://open.spotify.com/album/4ONkvBCQrd2A8qJ5Cw6FYo?si=G9ci1o9sQMC-ChSlngbJqA

A zene folyamatosan elmozdul a szólisták alatt. A tempók finoman meghajlanak. A harmóniák sokszor nem kimondva, hanem csak sejtetve vannak jelen. A dob és a bőgő önálló utakon jár, mégis tökéletes kapcsolatban marad egymással.
Ennek a szabadságnak jelentős része Carter bőgőjátékán nyugodott.
Nem elégedett meg azzal, hogy kiszámítható mintákban kijelölje az akkordok alaphangjait. Gyakran dallamszerűen közelített a hangszerhez: vonalai átsiklottak a harmóniákon, mozgást és kétértelműséget teremt***ek, miközben a zenekart továbbra is biztosan lehorgonyozták.
Tony Williams nyugtalan, előretoló dobolásával együtt ez a ritmusszekció a hatvanas évek jazzének egyik meghatározó hangzásává vált.

Carter saját zenei útja különösen alkalmassá t***e erre a szerepre.
1937-ben született Michiganben, és eredetileg csellót tanult, mielőtt áttért volna a bőgőre, részben azért, mert fekete klasszikus csellistaként akkoriban rendkívül korlátozott lehetőségek álltak előtte. Az Eastman School of Music, majd a Manhattan School of Music elvégzése után gyorsan New York egyik legkeresettebb bőgősévé vált.

Már Miles Davis előtt is olyan jelentős muzsikusokkal dolgozott, mint Eric Dolphy, Cannonball Adderley és Jaki Byard. A következő évtizedekben pedig a jazztörténet egyik legtöbbet foglalkoztatott bőgőse lett: több mint kétezer albumon hallható, a jazztől a klasszikus zenén, soulon, filmzenén és pop-sessionökön át számtalan műfajban.

Az interjúrészlet egyik legélvezetesebb vonása az, hogy milyen kevéssé mitologizálja Carter ezt a pillanatot. Nincs benne nagy dráma a sorsszerű találkozásról, nincs azonnali áhítat. Inkább úgy hangzik, mint két dolgozó zenész beszélgetése naptárakról, lekötött fellépésekről és szakmai kötelezettségekről.
Ez a visszafogottság fontos dolgot árul el a hatvanas évek elejének jazzvilágáról. Azok a muzsikusok, akiket később legendaként tiszteltek, akkor még klubfellépéseket, turnélogisztikát és mindennapi munkakapcsolatokat egyezt***ek egy viszonylag szűk zenei közegben.

A mítosz később született meg.
Abban a pillanatban Ron Carter egyszerűen betartotta az Art Farmernek tett vállalását.

Az irónia persze az, hogy ez a nyugodt, professzionális válasz talán jobban lenyűgözte Miles Davist, mint bármilyen azonnali lelkesedés t***e volna. Miles köztudottan értékelte zenészeiben az önbizalmat, a függetlenséget és az egyéniséget. Carter vonakodása, hogy mindent azonnal félredobjon, éppen azt a személyiséget jelezhette, amelyet Miles tisztelni tudott.

Akárhogy is, ez a beszélgetés lett a kiindulópontja a jazz egyik legnagyobb kiszenekarának.

És minden azzal kezdődött, hogy egy bőgős udvariasan elmagyarázta: már le van kötve.

https://youtu.be/fBoHkB92SU0?si=4ejtZZ5ABmGJ6BKV

Ron Carter ezt írta május 26-án, Miles 100. születésnapján:
Az az időszak, amikor Miles kvintettjében játszottam Herbie Hancock, Wayne Shorter és Tony Williams társaságában, olyan volt, mintha egy tudományos laboratóriumban lettem volna: Miles volt a vezető kémikus, mi többiek pedig a vegyi anyagok, akiket minden fellépés alkalmával új módon kevertek össze, és egymással új reakciókat váltottunk ki.

Cím

Budapest

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni JAZZFEST BUDAPEST új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

Megosztás

Kategória