08/07/2021
KINTSUGI
kiállításmegnyitó
Finy Petra szerzői oldal
Zavarban vagyok, mert zavarba ejtő a felkérés, hogy nyissak meg egy fotókiállítást, ami igazából már régen megnyílt. Pontosan mikor? Talán 16 éve, amikor Havasi Gábor először kezdett el komolyabban foglalkozni a fotózással. De lehet, hogy inkább korábban, amikor 13 évesen az apja fotós szakkörében először fogott Zenit fényképezőgépet a kezébe, és úgy döntött, tekintetének optikáját még élesebbre állítja.
Szóval ez a tárlat képzeletben már régen megvan, a képek jó ideje keresték a helyüket, hogy aztán összeálljanak egy kiállítássá, mely mindig is létezett. Nem is kell megnyitni hát. Úgy, hogy én most be is fejezhetem, merre is van a pogácsa? Gábor említett valami bort is.
De megígértem, hogy pár percig beszélni fogok, még akkor is, ha fotókról beszélni oly nehéz, hiszen manapság mindenki fényképez, lassan a világra jövetelünket is jól beállított szelfivel illik megörökíteni, szülész néni, hol van a körfényem, jó a sminkem? Kattognak a telefongombok, a takarító nénitől a helikopteres politikusig mindenki profi fotós, még ha nem is az aranymetszés, hanem az alanytetszés szabályai szerint. Ilyen ez a mai felülfotózott, de alulgondolt társadalom, amibe minden bele van zsúfolva, mégsem szól semmiről.
Nagy feladat tehát ebben a vizuálisan hiperaktív világban képekről beszélni.
Főleg olyan képekről, amik a fotók általános devalválódásával szembe menve a képek új értékét, lassú és elmélyült befogadását állítják szembe. Az „itt és most” hedonizmusa mellé az „itt és örökké” eleganciáját mutatják fel.
Itt és örökké, talán ezt tudnám a kiállítás mottójának adni. Itt és örökké. A tükör kitörölhetetlen reflexei. De ezek a fotók valójában a tudatunk ezüstzselatinjával hívódnak elő, a kép csak egy ajtó a sötétkamrába, ahol nekünk kell láthatóvá tenni a végső képet.
Kosztolányi híres mondását átalakítva miszerint „A könyvet ketten alkotják: az író, aki írta, és az olvasó, aki olvassa.” Ezeket a képeket is ketten alkotják: a fotós, aki fényképezte és a néző, aki befogadja.
Bár nyilván érdekes megtudni, mi inspirálta őket.
Javaslom, majd esetleg a kedves vendégeknek, egyszer jöjjenek el, amikor a szerző tart tárlatvezetést, és elmeséli, melyik képnél milyen koncepció nyomta meg az exponáló gombot. Akkor kiderül, mennyire többdimenziós, escheri gondolati terek nyílnak ki egy-egy képben. Hogyan ismétlődik a fekete-fehér ikerkontrasztja, a kör és szögletes, a bezártság és végtelen, a kitekintés és a belefelé fordulás, a szárnyalás és röghöz kötöttség, az egyedülállóság és a tömeg, az eleven és halott, és még sorolhatnám a trükkös dichotómiákat, melyek a képekbe vannak rejtve. Ezek által a fotók egymásra is rímelnek, egymáshoz is organikusan kapcsolódnak.
Úgy kell ezt képzelni, ha élhetek egy irodalmi hasonlattal, mint egy mesterszonettet. Elárulom, „sima” szonettet sem egyszerű írni: az időmérték és a pontos rímrend betartása sokszor rutinos költőknek is feladja a leckét. A mesterszonett 14 klasszikus szonett egy-egy sorát komponálja össze egy újabb, 15. szonetté. És nemcsak úgy össze-vissza dobálva a sorokat, mintha egy fura dadaista vers lenne, nem, a mesterszonett önmagában is önálló, tökéletes költemény, bár tartalmazza a másik tizennégy sorait.
Havasi Gábor kiállításának fotódarabjai pont így működnek. Önmagukban egyesével is tökélestre csiszolt műremekek. De összenézve, egyben látva az egészet is egy különleges műalkotást hoznak létre. Így lesz ez a tárlat igazi „mesterkiállítás”. Minden egyes fotográfia a másikhoz van komponálva, felel és kérdezi a mellette lévőt.
Nem véletlenül vannak ilyen szorosan egymáshoz tapasztva fotók (új kurátori szakkifejezést javaslok: zárt fúgás képfelhelyezés): így a kiállítás címét adó Kintsugi elve is jobban érvényesül. A képrészleteket, élettöredékeket ezáltal térben is összeragasztja az alkotó. A néző képzeletének aranya pedig teljesen új műtárggyá lényegíti őket.
De hogy mi is ez a Kintsugi?
A törött porcelán vagy más kerámiatárgyak speciális összeragasztásának művészete. Az ősi japán módszer lényege, hogy a törött darabokat arannyal, ezüsttel vagy platina keverékével kipótolva ragasztják össze. A kintsugi ahelyett, hogy eltüntetné a töréseket, inkább kiemeli, eseményként jeleníti meg a tárgy életében. Magában foglalja a változás fogalmát az emberi élet aspektusaként. E filozófia egyik esztétikai megközelítése, hogy egy tárgy szépsége a használata során szerzett nyomokból ered.
Látszólag olyan könnyűnek tűnik az egész!
De ezek fotográfiák minden könnyedségük ellenére bizony súlyosak, a fény kalapácsával sújtanak le ránk, gondolataikkal helyre püfölik a rámák előtt állók hepciás egóját. Ezeket a képeket nem lehet átgörgetni, és nem elég egy lelketlen tetszikkel elintézni. Be. Kell. Fogadni. Őket. Ez komoly? Ez az író, most itt a befogadásról fog beszélni, és mennyi papír van nála, biztos tele van írva mondatokkal, kinézhető belőle, hogy kímélet nélkül mind fel is fogja olvasni, mert azt gondolja, hogy kiállítás-megnyitón vagyunk itt, és nem szórakozni.
Pedig Havasi Gábor nem szórakozik, amikor fényképet készít. Komolyan veszi a mesterséget, annak összes szigorúan szép hagyományával. Annak a reneszánsz típusú embernek a tipikus példája ő, mely már szinte vörös listás, annyira eltünőfélben van, ilyen alkotói alkat nem is létezik, oldalra nézek, de egyet mégis látok, őt. Mert, mégis hogyan lehet ennyit szöszölni egy-egy műalkotással?
Ismét csak irodalmi példával élve, az azért mégsem normális, hogy Nádas Péter a Párhuzamos történeteken 20 évig dolgozott. Jó, mondjuk, az 1500 oldal volt, de akkor is. Ennyit szenvedni egy műért? Vagy Esterházy Péter, aki minden könyvét kézzel írta, többször is, az utolsó verziót töltőtollal. Sőt odáig elment, hogy Ottlik Géza 70. születésnapjára egy rajzlapra lemásolta az Iskola a határon című regényét. A 446 oldal átírása összesen 250 napig tartott.
Mintha mindketten egy őrült mandalakészítő és megveszekedett iparosmester keverékei lettek volna.
Megadták a műnek és maguknak is a tiszteletet és az időt. Beletették az életüket, nem siették el. Akár Havasi Gábor a fotói készítésekor.
Analóg képet készíteni nem pusztán azt jelenti, hogy több ideig tart: jobban át kell gondolni, nemcsak össze-vissza kattintgat az ember, alkotgat bele a világba, aztán majd csak lesz valami. Tán még egy aprócska remekmű is kisülhet belőle!
Súgok: remekművek nem csak úgy véletlenül születnek, azokat bizony kemény munkával szülesztik, és komoly vajúdás előzi meg őket. Unalmas kagylólét, a tengerfenék magánya, nem termelődik ki az az igazgyöngy olyan gyorsan. Fel kell duzzasztani, percről-percre, gondolatról-gondolatra. Sziszifusz? Kispályás!
Havasi Gábor fotóin ez a fajta igazgyöngy-érlelés érződik: rengeteg türelem, odafigyelés, fényképezés előtti, fejben fényképezés, hogy aztán ideális legyen a végeredmény. Persze egy tökéletes alkotásnál nem látszik, mennyi az előállításának az ideje, pont ettől olyan rafinált az ügy. Egy fugu-szakács, a gömbhal elkészítésének specialistája 7-10 évig tanulja mesterségét. Havasi Gábor kétszer annyi időt szánt a fotók előállítására, és műveivel találkozva, érezzük, nem kisebb a tét, mint egy gömbhal elfogyasztásánál.
Itt bizony az életünkkel kell elszámolni.
Annak ellenére, hogy a képek tele vannak humorral és spontaneitással. Havasi Gábor nem rendezi meg a fotót: pillanatvadász. A röpkeségben látja meg a mindenséget és a drámai derűt. A Vénusz születése című kép parafrázisa, vagy az italautomata börtönéből kiszabadult növények, az örökléttel messengerező, ünneplőruhás lány. Vagy akár az ablaktükröződés miatt lakóházfejűvé vált férfi (ha Erdős Virág szerint van trabantfejű nő, igenis lehet lakóházfejű férfi), és még sorolhatnám.
Egyszer egy spanyol rendező azt mondta Gábor képeire, olyan fotókat készít, melyek többsége kész szinopszis, filmet lehetne forgatni belőlük. És ennél az elismerésnél meg kell említenem még egy japán dolgot (ez már csak egy ilyen japán nap), a sűrítésnek, tömörítésnek csak rájuk jellemző műfaját. A haikut. Havasi Gábor képei annyi drámát és történetet rejtenek magukban, amire csak egy jól megírt japán rövidvers képes. A kiállítás képei tehát a legszebb vizuális haikuk, melyek valaha léteztek. Hogy a haikukra jellemző csattantót felfedezzük-e a végén? Az már csak rajtunk múlik.
A kiállítás terének berendezése során, amikor Gábor először mutatta meg a képeket, a pisztolyt tartó kisfiúról eszembe jutott Elliott Erwitt ikonikus, pisztolyos fotója, és az ő képeinek humora, líraisága, gyengéd embersége. Erwittet szokás a fotográfia Woody Allenjének hívni. Ha őt lehet filmes analógiával illetni, talán Gábor sem sértődik meg, ha ilyen párhuzammal élek. Szerintem Havasi Gábor a fotográfia Jacques Tatija. Humor, esendőség, lírai drámaiság, és persze tökéletesen megkomponált, mégis tervezetlen, hol konstruktivista, hol impresszionista, hol neorealista képek.
Alaposan átgondolt, mégis természetes beállítások, melyek semmit nem erőszakolnak rá a nézőre. Ahogy Tati sem akarta a befogadó arcába tolni a képi gegeket, és engedte, hogy többedik nézésre bukkanjanak csak fel agyafúrt vizuális ötletei, képi leleményei. Havasi Gábor is folyamatos befogadói játékra invitál minket, sokadszorra is vissza kell lépni a kép tájába, mindig ad új bejárható utat. Olyan ez a kiállítás, mint a látvány perpetuum mobiléja.
Havasi Gábor fotóemlékei tehát mozgásba hoznak minket. A fényképek az igazi élet emlékét hozzák el, egyfajta kiveszőfélben lévő valódiságot. Ismét csak Esterházyval példálózva, mintha ezt a mondatot sugallanák: „Miért tetszik álldigálni a saját élete mellett, mért nem tetszik átélni?”
Ezt már csak én teszem hozzá: és miért nem tetszünk újra látni? És igazán létezni?
És tényleg, miért nem kezdünk? A kiállítás fotóinak megtekintése után akár rögtön bele is foghatunk ezekbe.
Csak anélkül senki ne menjen el, hogy írt volna a vendégkönyvbe! Ezt nem a szerző kéri, de tudom, hogy jól esne neki. Pont, annyira, amennyire nektek jól fog esni megnézni e képeket.
Fest;tisztít Galéria
Budapest, 2021. 06. 24.
