10/03/2026
Még emlékszem, amikor a pár fős kis társaságunk, ami magát akkor már dalárdának nevezte, először lépett be a rózsavölgyi polgárok házába. Az apró kis könyvtárszobában kezdtük, aztán hamarosan átköltöztünk a konyhába. Egy mosolygós idős úr fogadott minket. Nála voltak a ház kulcsai. Szeretettel és rugalmasan intézett mindent. Mikor a próbának vége volt és már szerettünk volna haza indulni, ő elköszönt és még maradt, hogy zárja a házat. Legelőször érkezett és legjobb esetben is csak velünk indult el. Bármi kellett, ugrott és intézkedett.
A dalolásban is élen járt. Ma is emlékszem megnyugtató polgári karakterére amint a nagy térkép alatt büszkén és átszellemülve zengte a katonadalokat. Sokszor dalolás közben csukva volt a szeme. Én értettem, csodálatos dolog, ha minden mást kizár az ember és átadja magát a közös éneklésnek. Volt egy sor, amire gyakran felpillantott, összenéztünk és mosolyogva énekeltük: „visszavesszük Erdélyt…” aztán olykor még a térképre is vetettünk egy pillantást.
Türelmes volt. Sohasem láttam ingerültnek. Talán egyszer-egyszer egy kis morgolódás. De még erre sem esküdnék meg.
És az az életút… azok a történetek. Nagyon szerettem azt a néhány órát ott, a közösségi ház konyhájában. Úgy szerettem mindent, ahogy volt. Egy maréknyi ember egy eldugott helyiségben. Önfeledten, egymás táraságában. És ennek a társaságnak a középpontja számomra Feri bácsi volt. Aki nyitott, nyomtatott, dalolt, elpakolt, zárt.
Jó pár év eltelt már az első találkozás óta. Idővel kissé hátrább lépett. Volt, aki átvegye a teendőket.
De jött, ott volt, fontos és nélkülözhetetlen tag volt.
Elsők között érkezett a Csillaghíd jótékonysági estek előkészítésére is. Nyolcvan felett kedélyesen, energikusan hordta a székeket, terítette az asztalokat. Olyan természetességgel, hogy kedvünk sem volt azt mondani, ne tegye, pihenjen. És hiába is mondtuk volna.
Aztán egy, az első egészségügyi probléma egy időre távol tartotta tőlünk. Felgyógyult, de hangja nem volt. Szégyellte és nem is járt egy ideig a dalárdába. Kerestük. Hívtuk. Végül jött. És miután talán ő is rájött, vagy legalább is érezte, hogy mi így is szeretjük, hogy nekünk így is teljes értékű tag, a barátunk, hát megrázta magát és addig dolgozott, míg visszaszerezte a hangját. Ezt is legyőzte.
Ma is boldogsággal tölt el, hogy átadhattuk neki a Lukács Mózes díjat. A példaértékű magyar élet díját. Nem kerülhet jobb helyre egy ilyen elismerés. Biztos vagyok benne, hogy tudta jól, miről szól számunkra ez a díjazás: a szeretetünket fejeztük ki. Tudta jól és ezért csillogott a szeme amikor átvette.
Pörögtek a hetek. Egyszer csak jött a hír, Feri bácsi rosszul lett, kórházban van. Na és, majd hamarosan kijön! De hosszúra nyúlt az ott lét. Hívtuk olykor telefonon, méltóságteljes könnyedséggel kezelte a helyzetét. Nem volt panasz. Vagy legfeljebb humorba csomagolva.
Végül aztán elindult. Elment. Hihetetlen.
De ha rágondolunk, ott dalol a térkép alatt.
Komoly arccal, lehunyt szemmel, együtt mozogva a dallammal. Hetyke bajuszával. És olykor felnéz, összenézünk és mosolygunk.
És „esik az eső, ázik a heveder”.
Isten veled Feri bácsi. Majd találkozunk még.
Budapest, 2026.03.10.
