13/05/2026
A szárazság, amely fojtogat.
2026, a part már nem part volt, csak emlékeztető. A víz visszahúzódott, mintha elfáradt volna attól, hogy évről évre ugyanazt a tájat próbálja életben tartani. A meder alján repedező iszap, elszórt kövek és ott felejtett ágak maradtak, a felszínen pedig sötét tükröződés: a fák árnyai erősebbnek tűntek, mint maga a folyó.
Az emberek először csak a hosszabb nyarakat vették észre. Aztán a rövidebb teleket. Azt, hogy tavasszal kevesebb eső érkezik, a talaj gyorsabban kiszárad, és a víz már nem marad meg ott, ahol korábban természetes volt a jelenléte. Mire 2026 eljött, a szárazság nem rendkívüli esemény lett, hanem állandó háttérzaj.
A madarak még visszajártak. Köröztek a sekély víz fölött, mintha keresnék a régi folyót az új helyén. A part mentén minden csendesebb lett, de nem békésen inkább úgy, mint amikor valami lassan eltűnik, és senki nem tudja pontosan, mikor kezdődött.
A víz szintje alacsonyabb lett, a levegő nehezebb, a táj pedig megtanult együtt élni a hiánnyal. 2026-ra a szárazság már nemcsak az időjárásról szólt. Hanem arról, hogyan változik meg egy hely emlékezete, amikor a víz többé nem tudja önmagát ismételni.
Egy hely szépségét nem csak kívülről kell látni a nagyvilágból.
