11/04/2026
Úgy kezdődött, hogy évek óta példátlan köd volt, hosszú, hosszú hetekig.... 🌫️Szürke volt minden és alig láttál az autó orránál tovább.😶🌫️ Lassan jártál, hogy egyáltalán odaérjél. Karácsony előtt a nagy ködben még kevésbé figyeltek az emberek, mindenkinek a huszonhatodik ajándék járt a fejében, ami majd a fiók alján végzi, mert semmi szükség rá, két őszinte pillanat többet érne, de egy filléres szarral kiváltható, futunk hát beszerezni.... (sohasem fogom megérteni, még azzal sem tartok kapcsolatot, akivel voltak őszinte, boldog pillanataim, mert a legérzékenyebb, mikroszkopikus receptoraim képmutatást jeleztek, már ott sem vagyok sem szívvel, sem lélekkel, sem fizikai valómmal....)
Szóval akkor azt gondoltam, ez hallatlan, brutális, hát néhány éve úgy kellett korán kelni az őrült barátnőkkel, meg húgommal (itt minden szereplő kicsit őrült :D) hogy ködös fotókat készítsünk, és alig volt némi időnk, épphogy elmúlt reggel 8, a köd már oda.... Erre most meg nullhuszonnégy fotózgathattunk volna ködben. 🙄
Aztán ez a köd felszállt, épp megörültem, de úgy tűnt, nem elillant, hanem beült a fejekbe.... 🙈Mikor szétnézel és azt látod, na nee, ezt te biztos, hogy nem, és keresel egy utat, amin gyorsan és messzire futhatsz és egy helyet, ahol nincsenek ott..... 🫣
Nem akarsz beszélni, kérdezni, nem akarod, hogy hozzád szóljanak, csak csendet akarsz. Egyedül, mert nem magányos vagy ott, hanem egységbe kerülsz az egésszel. (nem mindegy)
Aztán megjelentek a napocska sugarai és egy kicsit minden szebbnek látszott. Egy fotót ugyanott, ugyanúgy elkészítve komor időben, vagy a lemenő nap arany sugaraiban.... nem ugyanazt a látványt kapjuk. Nyilván egy kicsit minden szebbnek tűnik., szinte arany, ami fénylik....
De nem. Jött a szél. Az megvan, amikor a gyerek szülinapra az egyik vicceskedvű barátnőtől hangot adó ajándékot kap? Sípol, vinnyog, énekel, elviselhetetlen hangon és még ha véletlen szép dallam is, előre félsz, hogy ki fog csinálni, mire lemerül az elem, de pontosan tudod, hogy az lesz a kedvenc, már csak azért is.... Megvan, hát persze, mindenki ismeri.
Úgy jött a szél, és zúgott hetekig éjjel és nappal, megállás nélkül. Van, aki félt is tőle, olyan misztikus, szörnyeteg féle hang, gyerekeknek, de pl. anyukámnak is félelmetes. Nekem félelmetes nem volt, de annál idegesítőbb. Mint amikor azt a bizonyos háttérzajt nem lehet megszüntetni, ott búg, zúg az agyadba folyamatosan és nem lehet kikapcsolni. Őrület.....
Megint nem szólsz, nem kérdezel, nem figyelsz és nem hallgatsz, csak becsuksz és vársz, hogy elmúljon.
Tehetetlen érzés, hogy ezt nem tudod befolyásolni, csak a tudat a tiéd, hogy egyszer mindennek vége lesz, nem csak a jónak, de a rossznak is, tehát nyugi, eljön az is!
Közben csak annyit tehetsz, hogy feltöltöd magad az embereiddel, akik legnagyobb erénye az őszinteségük és a legjobb bennük, hogy olyannak szeretnek, amilyen vagy. Merthogy a rettentő szélben még a kert adta csodákat sem lehet ugye kihasználni és az állatokkal sem töltesz kint annyi időt....
Most azon gondolkodom, kifújta -e ez a nagy szél a ködöt a fejekből végre? Holnap történik -e majd végre valami olyan, amivel úgy tényleg eljön egy kis nyugalom? Ha kinézek, vágyom -e majd mást látni, mint a kertem, a virágaim, az állataim és azt a fél maroknyi embert, akik érnek számomra valamit, és visszaköltözik -e belém a motiváció, a többiekkel is jó dolgokban részt venni. Mert nem csak azzal a néhánnyal tudok működni (ha akarok). Tegnap például egy nagyon kedves ismerősömmel beszélgettünk. Rám nézett és azt mondta, olyan stabil, nagyon kemény, erős csajszinak lát, nem kettő, de sok-sok lábbal a talajon, megrendíthetetlenül magabiztos és aki minden célt elér. Mindemellé pedig nem látja, hogy nem szeretem az embereket. :D Persze, hogy nem, mert nem akarom, hogy lássa. Nem képmutatással érem ezt el, hanem azzal, hogy csak az akarja magát távol tartani tőlem, aki jobban is teszi. Az emberek buták, gonoszak, szívtelenek, alkalmatlanok és önzők. Attól, hogy nem mondjuk ki, még nem lesz másképp. Mit kellene hát szeretni rajtuk? De nem minden ember ilyen. Szeretem azokat, akik nem ilyenek. És aki nem ilyen, az nyilván azt fogja látni, hogy szeretem az embereket. Ez nem atomfizika, ez logikus.
Néhány napja más valakivel beszélgettem. Őt sokan bántották, sokan meg sem várták, hogy megforduljon, dobták a kést, ha háttal ált is.... Keserűen felel, a "Hogy vagy?" kérdésre. Pedig ő tudja, hogy én ezt nem illendőségből kérdezem. Megvárom és meghallgatom a választ. Ez nem ott ér véget, hogy kimondom, mert illik, hanem azzal kezdődik. Ha valakivel nem érzem ezt, nem kérdezem meg, csak köszönök és tovább megyek. Azt beszéltük, hogy érdekes dolog ez az emberek között. Nem keresel valakit. Nem írsz neki és nem hívod fel. Miért látunk ebbe többet néha, mint ami? Ha hiányzik, felhívod? Írsz neki? Igen. Ha nem teszed? Evidensen nem hiányzik.🤷🏽♀️ Miért van ebből sértődés például? Azt hiszi, róla szól és rosszul esik neki. Miért nem jut eszébe, hogy ez rólam szól és az én döntésem, kevés az időm, a motivációm, az igényem, ha ezekből volna elég, talán jutna neki is. De mivel nincs, és én azt, ami van, másra szánom...Ha én nem hiányzom valakinek, mert nem keres, az hiba volna? Bennem van hiba, ami miatt nem hiányzom? Ugyan, dehogy! Engem ez nem határoz meg. Mikor kanálra van szükséged, kiveszed -e a hámozókést a fiókodból? 🤦🏽♀️Ugyehogy! Ennyi. Ott van az emberek között különbség, hogy ha sohasem kell a hámozókés, aztán kidobom a francra, utána nem rinyálok, hogy hopp, hová lett..... Nem vágyódunk vissza fiókokba, hogy évente egyszer talán jók leszünk valamire, és nem tartunk felesleges késeket porfogónak, mert csak a munkánk lesz vele, viszi az időnket, energiánkat, törölgetni, mintha szeretnénk, csak hogy ne legyen poros, ugyan, minek?! :)
Az életem tavaly ősszel megváltozott, idén elköltöztünk, egy szuper irányba változik minden és az elmúlt fél évben rengeteget tanultam. Magamról, a környezetemről, sokkal tisztábban látok és sok terhet letettem, ami üdítő érzés.
Az emberek egy része Wednesday-nek lát, és hiába nem hordok feketét, a színeket is sötétnek fogják látni rajtam mindig is, mert én így akarom! 🌬️🌪️⚡️🌩️ A többi ember, aki követ engem, kedvel, magával foglalkozik és nem másokra irigykedik, mellém sodródik időnként és örömmel veszi, hogy ragyogok a türkizkékemben, ami a kedvenc🩵, vagy épp a szivárvány egyéb színeiben, arra is szórom a fényem, az megbízhat bennem, segítek szívesen, ahol tudok, szervezek közösségépítő programokat, jó dolgokat a gyerekeknek és továbbra is azon dolgozom, hogy amihez érek, az szebbé, jobbá változzon és azok számára, akik megérdemlik, ugyancsak szebbé tegyen egy kis darabkát az életükben.
A változás szele.... az fújt ilyen irdatlan erővel. Több fronton. A borítékokat eljuttatni a helyükre holnap❤️🤍💚, azzal az egyel van még dolgom, a többi minden, én magam, a helyemen vagyok, jó helyen, ahogy kell, ezt így folytatom tovább, és már nem kérdés, hogy megengedhetem magamnak, hogy eltűnjek, ha az tesz jót. Aki számít, az itt van, itt volt és annak itt vagyok, ezt pontosan tudja.
💜Nagyon régen nem fotóztam ilyen kis apróságokat, pedig igen jót tesz, ismét gyakrabban fogok erre a témára visszatérni.
Végtelen hálát érzek, hogy a saját hátsó kertemben, még a harmadolós szabályt (hagyunk bőven, a megújuláshoz és másoknak is, akik szintén gyűjtenének belőle) sem kellene betartanom, amikor ibolyát szedek, ha tudnám sem. De nem tudom, annyi van, amíg a szem ellát, képtelenség lenne még az ötödét is leszedni belőlük. 💜
