31/07/2026
Több mint egy éve kezdődött.
Egy érzéssel.
Azzal, hogy hiányzik Erdélyből egy olyan tér, ahol természetes módon találkozhat egymással az önismeret, a tudatos életmód, a mozgás, a zene, a közösség és az emberi kapcsolódás.
Sokszor megkérdezték tőlem: „Miért csinálod ezt?” A válaszom mindig ugyanaz volt.
Mert hiszek abban, hogy egyetlen előadás, egyetlen beszélgetés vagy akár egyetlen találkozás is képes új irányt adni egy ember életének.
És ha ezen a hétvégén akár csak néhány ember hazament egy új felismeréssel, egy fontos beszélgetéssel vagy egy kicsit közelebb került önmagához, akkor már megérte.
Sokan kérdezték az elmúlt napokban azt is, mit érzek most.
Őszintén? Nehéz megfogalmazni.
Hálát. Megkönnyebbülést. Büszkeséget. Fáradtságot. És valami furcsa ürességet is.
Több mint egy évig szinte minden gondolatom erről szólt. Reggeltől estig. Hétvégén is. Ünnepnapokon is. Most pedig egyszer csak csend lett.
Ez a fesztivál nemcsak szervezőként tett próbára. Nap mint nap szembesített a türelmemmel, a határaimmal, az erőforrásaimmal és azzal is, hogy mennyi erő van bennem valójában.
Nagyon sokat tanultam magamról. Emberekről. Bizalomról. Felelősségről. A saját erőmről és arról, hol vannak a határaim.
Kaptunk hideget és meleget. Sok falba ütköztünk. Volt, amikor azt éreztem, szinte lehetetlen. De végül meglett. És szép lett.
Voltak, akik már az elején hittek benne, és az ügy mellé álltak, mert ők is érezték, hogy szükség van erre a térre.
És voltak, akik kételkedtek. Minősítettek. Beskatulyázták a fesztivált anélkül, hogy ott lettek volna, meghallgatták volna az előadásokat, részt vettek volna a workshopokon vagy beszélgettek volna azokkal, akik ezért dolgoztak.
Ez számomra egyszerre érdekes és veszélyes jelenség.
Milyen könnyen alkotunk véleményt valamiről, amit valójában nem ismerünk – és milyen könnyen értelmezzük félre azt, amit kívülről látunk.
Voltak olyanok is, akik nem merték a nevüket vagy az arcukat adni ehhez a kezdeményezéshez. Talán nem akarták kockára tenni a hitelességüket egy olyan kezdeményezésért, amelynek a sikerében még maguk sem voltak biztosak.
És voltak azok, akik az első pillanattól azt mondták:
„Hiszünk benne.”
Nem vártak biztosítékot. Nem azt nézték, miért nem fog sikerülni. Hanem azt, mi születhet belőle.
Ma még inkább hiszem, hogy bármit építeni csak hittel lehet.
És milyen jó, hogy vannak úttörők. Bátrak. Olyan emberek, akikben több a hit, mint a félelem. Akik mernek elsőként igent mondani, még akkor is, amikor nincs garancia a sikerre.
Nélkülük ez a fesztivál nem született volna meg. Akikkel ezen az úton egymás mellé álltunk, azokkal már több köt össze bennünket egy közös munkánál. Valami erősebb. Bizalom, hit és szövetség.
Köszönöm mindazoknak, akik hittek benne. A csapatnak. Az önkénteseknek. Az előadóknak. A workshoptartóknak. A partnereinknek. A fellépőknek. A résztvevőknek. És mindazoknak, akik valamilyen formában hozzátettek ehhez a történethez.
A fesztivál után sokan odajöttek hozzám, és csak ennyit mondtak:
„Jövőre is jövünk.”
Nekem ez nem egyszerűen azt jelenti, hogy jól sikerült a rendezvény.
Azt jelenti, hogy valami elindult.
Hogy egy közösség kezdett formálódni.
És számomra mindig ez volt a legfontosabb. Nem egyszerűen egy fesztivált létrehozni, hanem egy olyan teret, ahová az emberek jó érzéssel térnek vissza.
Az első Everness Erdély véget ért.
De valami elkezdődött.
És csak ennyit tudok mondani:
köszönöm. 🤍
