24/05/2026
Belegondolok néha, hány és hány ló él úgy az ember közelében, hogy naponta éli át a megoldhatatlanságot. Amikor az alkalmazkodás meghaladja az idegrendszer képességeit, és a ló feszült, engedetlen lesz.
Holott semmi máson nem kell változtatni, csak azon, hogy mi indítja el az emberi tevékenységet, mi szabja meg a határait, a ritmusát és egyáltalán a tartalmát.
A legnehezebb pillanat az embernek sokszor az, hogy álljon meg. Ne csináljon semmit. Csak legyen ott. S ne zavarja, hogy a ló a kötél másik végén visszafelé fordulva áll.
Csak lássa. Ilyenkor az emberben minden azt mondja, csinálj valamit. Nincs veled. Rövidítsd a kötelet, hívd vissza, fordítsd meg, tedd rendbe.
Holott képesnek kellene lenni maradni. Lenni. Nem a lovat tenni a fókuszba, hanem önmagunkat. Kívül és belül egyaránt.
A lónak pedig lesz válasza. Lesz ritmusa, iránya, állapota. És ehhez az ember hozzá tud állni, belelépni, és onnan építkezni. Nem a ló ellenében, hanem vele.
A kötél végén a ló egyszer csak mozdul, az ember lép, irányt ad azonos ritmusban, és a ló fordul. Vagy az ember nem lép, csak önmagára figyel, tartja a figyelmet, és a ló jön felé vagy oda hozzá. Minden lehetséges.
De akár az irányról, akár a ritmusról van szó, jó, ha a ló hozza meg a döntést. A ló hozza meg a döntést, hogy visszatér az emberhez. A nyugodt, figyelemben lévő stabilitáshoz.
Nehéz megállni. Holott az állás nem passzivitás. Nem semmi. Inkább minden, ha már a tartalmát keressük. Talán az egyik legaktívabb állapot. Figyelem, tartás, megengedés, gravitáció, stabilitás. Súllyal telt könnyedségnek mondanám.
A ló ehhez visszatér.
