31/03/2026
Egyszer ültünk nála Samuval. Arra kértük meg nagy tisztelettel (s kicsit félve is), hogy vajon lenne-e ő Toldy Ferenc irodalomkritikus a Psyché előadásban. Előzetesen meghallgatta a lemezt, nagyon szerette. Végül nem ő ült velünk a színpadon, de az a pár óra belémivódott. Ahogyan a szavakat formálta. Amilyen büszkeség volt minden mondatában. Pontosan tudta, hogy amit létrehozott, az kell és hosszútávon is kelleni fog a magyar kultúrának. Dantét fordított, verset írt (a horzsolást idézik most sokan…) de ha akart, magyarnótát énekelt. Szeretett, írt, játszott, tanított.
Weöres kapcsán találkoztam vele, így is búcsúzom tőle:
“Meghalt a szobrász: szobra elveszett,
akár a vályog-tégla, uccakő –
meghalt a költő: verse elveszett,
akár a tréfa-szó, káromkodás –
így múlik mind a lény, a név, a mű,
de fejleményük él és hat tovább:
fölöttük száll a más kor embere,
kiben új módon él a régi rossz
s veszett homok-partok, hegyek között
dúdolva éli a hullámverést,
mint hogyha benne saját közönyét
hinné dobogni, míg a hang alatt
alusznak az elsűllyedt városok
– ki tudja, hány és hol, ki tudja mind –
s a hármas emlék, a szigetcsoport
őróluk hallgat és nem mondja el,
hogy aki élt, az nem hiába élt.”
