Gáll Zoltán szerzői oldala

08/08/2026

🏆 Újabb örömteli elismerés! ✒️📜

Nagy örömmel osztom meg veletek, hogy „Tollpihe” című versem II. helyezést ért el egy nemzetközi amatőr versíró pályázaton. 🌍

Különösen megtisztelő számomra, hogy a versem 18 országból érkező 137 pályázó nemzetközi mezőnyében nyerte el ezt az elismerést.

Gáll Zoltán: Tollpihe

Ha messze vagy tőlem, és csend ölel körül,
ha a hiány szíved mélyén lassan elmerül,
nézz fel az égre, ahol az álmok szállnak,
a csillagok is egymásra találnak.

Egy halk éjszakán egy angyalt kértem,
hogy vigyázzon rád, ha nem lehetek veled.
Azt súgtam neki: Vigyen hozzád egy jelet,
bárhol is jársz, tudd, mennyire szeretlek.

S ha egyszer majd előtted táncol egy tollpihe,
a szél ringatja csendben, és megérinti kezed,
ne gondold azt, hogy csak véletlenül érkezett,
az én bolond szívem küldte el neked.

Mert minden könnycseppben ott van az ölelés,
minden távol töltött percben egy néma könyörgés.
Míg kilométereket ír közénk a világ,
az én lelkem mindig hozzád hazatalál.

Őrizd meg azt a kis fehér tollpihét,
mint egy apró üzenetet az ég peremén.
Tudd, hogy valahol valaki érted imádkozott,
egy angyalt kért, hogy vigyázzon rád nagyon.

Csak nézz rá újra, ha hiányzom majd,
benne lesz minden el nem mondott szavam:
hogy minket az élet bármerre sodorhat,
te vagy a szívem egyetlen otthona.

2026. Július 21.

© Gáll Zoltán - minden jog fenntartva

02/08/2026

🔥❤️🌊

Olvasd el Gáll Zoltán „Tűz és Víz” című novelláját a Múzsák Könyvtárában – kortárs magyar irodalom online.

01/08/2026

GYÓGYULJ VILÁG!

Gyógyítsd magad, figyelj a testedre, a lelkedre és a belső békédre!

Mert minden változás ott kezdődik, ahová önmagunktól szeretettel és türelemmel fordulunk.

Gyógyítsd a környezeted! Egy kedves szóval, egy segítő kézzel, egy apró figyelmességgel, egy öleléssel.
A világot nem nagy tettekkel lehet jobbá tenni, hanem a mindennapi szeretettel, amit egymásnak adunk.

Gyógyuljon az elme a nyugalomtól, a szív pedig a szeretettől!
Engedjük el a haragot, a félelmet és mindazt, ami eltávolít minket egymástól!

Legyen több béke bennünk, több harmónia körülöttünk, és több fény a szívünkben és a világban!

Légy te magad a változás, amit a világban látni szeretnél! Minden benned kezdődik!

© Gáll Zoltán - minden jog fenntartva

01/08/2026

türkizkék hullám
szívemben fodrozódik –
gyöngye a tiéd

© Gáll Zoltán - minden jog fenntartva

30/07/2026

29/07/2026

elszállt a daru
tó tükrén napfény csillan –
hűvösebb reggel

© Gáll Zoltán - minden jog fenntartva

28/07/2026

üres markomban
csak a szél pihen kicsit –
ennyi is elég

© Gáll Zoltán - minden jog fenntartva

26/07/2026

HARANGVIRÁG - tibeti elbeszélés
Írta: Gáll Zoltán

A Himalája egyik eldugott völgyében állt egy apró buddhista kolostor. A kőfalakat színes imazászlók ölelték körül, amelyek a hegyi szélben halkan táncoltak. A szerzetesek azt tartották, hogy minden fuvallat egy-egy jókívánságot visz magával a világba.
A kolostorban élt egy tizenkét éves fiú, Lobsang. Még csak tanonc volt, de szorgalmával és tiszta szívével mindenki szerette.
Minden hajnalban felkelt, mielőtt a nap első sugarai megérintették volna a hófödte csúcsokat. Lesétált a hegyoldalba, ahol tavasszal ezernyi apró, kék harangvirág nyílt. Óvatosan leszakított egyet, majd Buddha szobra elé helyezte.

– Fogadd szeretettel ezt a virágot! – suttogta minden reggel.

Így telt el sok hét.

Egy nap az idős láma csendben figyelte a fiút.

– Mondd csak, Lobsang – kérdezte mosolyogva –, miért szakítod le minden reggel ezt a kis virágot?

– Azért, hogy a Buddha örüljön neki.

Az öreg szerzetes bólintott.

– Gyere velem!

Lesétáltak együtt a virágos rétre. A hegyoldal ragyogott a kék szirmoktól, mintha maga az ég borult volna a földre.

A láma lehajolt egy apró harangvirághoz.

– Mondd, szerinted hol szebb ez a virág?

Lobsang a kezében tartott szálra nézett, majd a réten ringatózó ezernyi társára.

– Talán… itt.

– Miért?

– Mert itt él.

A láma elmosolyodott.

– Ha szeretünk valamit, nem mindig az a legnagyobb ajándék, hogy elvesszük magunknak. Néha az a legnagyobb szeretet, ha hagyjuk ott, ahol boldogan élhet.

A fiú hosszú ideig nézte a virágokat. A hegyi szél lágyan ringatta őket, apró harangjaik hangtalanul bólogattak egymás felé.
Másnap hajnalban Lobsang ismét lesétált a rétre.
Már nyúlt volna egy harangvirág felé, de megállt.
Mosolyogva visszahúzta a kezét. Összetette a tenyerét, mélyen meghajolt a virágok előtt, majd csendben visszaindult a kolostorba.
Amikor az öreg láma meglátta, hogy üres kézzel tér vissza, csak ennyit kérdezett:

– Ma nem vittél virágot a Buddhának?

Lobsang békés mosollyal felelt:

– De igen, mester.

– Hol van?

A fiú a hegyoldal felé mutatott.

– Ott maradt, ahol a legszebb.

Az idős szerzetes lehunyta a szemét, és halkan így szólt:

– Ma nemcsak a virág maradt életben. A szíved is egy kicsit kivirágzott.

A hegyi szél ekkor végigsuhant a réten. A kis harangvirágok egyszerre hajoltak meg, mintha a természet maga is mosolyogna. A kolostorban attól a naptól kezdve mindenki tudta, hogy a legszebb felajánlás néha az, amit nem veszünk el a világtól.

© Gáll Zoltán - minden jog fenntartva

Fotó: Natty Singh