04/06/2025
A trianonfájdalomról
Általános iskola felső tagozatában szembesültem azzal, hogy mi egykoron, nem is olyan rég, sokkal nagyobbak voltunk. Értesültem az elcsatolt honfitársakról, történelmi városokról, hegységekről, bányákról, termőföldekről, kastélyokról, és, tán mondanom sem kell, dühös voltam, amire az osztálytársak is jócskán rájátszottak (minden szünetben Kárpátia szólt). Szitokszóvá lett a "román", a "szlovák", továbbá élénken érdeklődtem a hadseregünk, illetve a szomszédos országok hadseregeinek képességei iránt, revízióról ábrándozva. Fájt, igencsak fájt trianon.
A dühöm viszont nem gyűrűzött sokáig, mert bár nehezteltem szomszédainkra a történelmi sérelmek miatt, a személyes traumák elmaradtak. Vajdasági rokonságomnak köszönhetően számtalanszor jártam Szerbiában, a Délvidéken, és egyszerűen nem éreztem a feszültséget, az ellenszenvet, a vért a levegőben. Úgy tűnt, hogy magyar és szerb békésen megfér egy országban, és az átlag ember ott is csak élni akarja a hétköznapi, eseménytelen életet. Tudok a szélsőséges nacionalistákról, ilyen-olyan atrocitásról, de ezek inkább tűnnek kivételnek, mint általánosságnak. Ne hozd szóba Koszovót, és minden rendben lesz! :)
A dühöt mérsékelte továbbá az is, hogy megadatott számomra egy olyan élet, amiből bőségesen meríthetek büszkeséget, önbecsülést. A tanulmányok, az érdekfeszítő munka, a hobbik, az utazások, a barátok mellett valahogy nem marad indok, idő, energia erre a kesergésre. A közegem is nemzetközi, tehát rendszeresen dolgozok együtt románnal, szlovákkal, ukránnal, miegymással. Így nehéz fájdalommal kelni, feküdni.
Be kellett látnom, hogy engem nem gáncsoltak el a múlt eseményei. Ha úgy érzed, hogy téged igen, és még mindig dühös vagy, csak remélhetem, hogy van még időd meglelni önmagad nagyságát, és nem kell mindörökké az ország négyzetkilométereit számolnod, mert Te vagy a legutolsó, aki nyer vele.
Ami manapság dühöt ébreszt bennem, az nem trianon, hanem az eltékozolt csonka hon. Mintha sokan eltemették volna ezt az országot trianon óta, nem törődve a menthető hajtásokkal. Hol a kultúrfölény? Hol a középhatalmiság? Nem kellett az az egyetlen, vékony szelet kenyér, amit anyánk elénk helyezett, úgyhogy lesepertük az asztalról. Mire megéheztünk, belepte a penész. Így már nem csak soványak vagyunk, hanem betegek is. Megérte?
Éljenek a magyarok, de innentől a mában, és a jövőnek! Csakis naggyá lett egyének alkothatnak nagy nemzetet!
