https://www.facebook.com/groups/olvassunkvalamit

Boda Ágnes - író, Budapest (2026)

14/04/2026

A peronon – Novella – 🚝 Ez a novella egy találkozásról szól: két nő egy peronon, két életút, és egy beszélgetés, amely lassan, finoman visszavezeti a főszereplőt önmagához.

Ez a történet nem a teljesen a szakításról szól, hanem inkább a hazatalálásról. Arról a pillanatról, amikor valaki végre el meri engedni azt, ami régóta fáj neki.

☑️ Ha még csak most találtál ide hozzám, támogass egy követéssel – nálam minden kedden új rövid novella vár!
🔽 Olvasd el itt a történetet (olvasási idő kb. 5 perc):

A nő a fémpad szélén görnyedten ült, ujjai közt gyűrögette a jegyét. Hideg volt a fém, és még hidegebb a csend, ami körülvette. A vonat késett. Tizenöt percet, ami pont elég arra, hogy egy élet összes félelme egymás után előbújjon.

A fiatalabb nő már ott ült, amikor az idősebb megérkezett. A buszmegálló felől sétált át a peronra, lassú, kimért léptekkel, mintha minden mozdulatában ott lenne valami régről hozott bölcsesség. Nem volt feltűnő: bézs kabát, kopott barna táska, a haja kontyba csavarva. De ahogy leült, maga köré vont valami olyan békét, amilyet a fiatal nő évek óta nem érzett. A sálja vége a földet súrolta, mintha gyökeret eresztene mellé.

Sokáig nem szóltak egymáshoz. Csak amikor a fiatalabb nő fújt egyet – hosszan kifújva egy el nem sírt sírást –, akkor fordult oda hozzá az idősebb asszony. Arcán a megértés ült, hideg kék szemeiben a bíztatás melegsége ragyogott.

A fiatalabb végre megszólalt. Valakinek el kellett mondania – és ez az idegen asszony, ezzel a figyelmes jelenléttel, éppen megfelelőnek tűnt.

– Tudja… azon gondolkodom, hol rontottam el… – kezdett bele a mondandójába és hosszabb szünetet tartott.

– Mindenki elront valamit, kedvesem – mondta az idősebb nő gyengédséggel a hangjában.

A fiatal nő kihúzta magát és végre kiáradt a tüdejéből a régóta tartogatott nagy sóhaj.

– Tíz évig maradtam. Tíz évet adtam oda egy férfinak, aki azt mondta, a természetesség a legszebb bennem… közben olyan nők fotóit gyűjtötte, akiknek mindenük mesterséges volt. Tudja, hosszú szempillák, teltebb ajkak, smink, kerek formák…

Az idősebb nő biccentett. Nem lepődött meg.

A fiatalabb folytatta:

– Azt hittem, a nyugalom szigete vagyok neki. De kiderült, csak a WC az. Oda zárkózott be fél órákra. Azt mondta, ott pihen. Olvas. Aztán egy éve egyik éjjel megláttam egy üzenetet… beléptem a telefonjába. Ott volt minden. Egy másik nő. Egy másik élet. Ugyanazok a szavak, amiket nekem is mondott, csak ott már gyereket ígért. Autót. Jövőt. Nekem soha nem ígért semmit. Mindig csak: „Majd meglátjuk.” „Fiatalok vagyunk még.” „Előbb utazgassunk.” Mondogatta, amikor felhoztam a gyerek témát. Olyan volt a telefonjában olvasnom ezekről, mintha nélkülem szebb lenne a világ neki.

Az idősebb asszony ekkor már figyelte őt, nem csak hallgatta. Látta, hogy a nő nem csupán mesél, hanem átalakul.

– Megbocsátottam – mondta a fiatal. – Azt hittem, ha elég szeretetet adok, visszajön belé a régi ember. Annyira próbálkoztam, jó voltam, szépítkeztem, de nem lett jobb semmi és csak a bántást kaptam. Ahelyett, hogy többek lettünk volna közben, egyre csak fogyott bennem valami. Az önbecsülés, talán. A végén már nem tudtam, túl sok vagyok-e neki, vagy túl kevés.

Az idősebb nő is sóhajtott egyet. Egy pillanatra csend lett. Mindketten az újságot nézték a peronon, amely magatehetetlenül feküdt ott és a szél bele-belekapott.

– Azt mondják, a női megérzés sose téved – folytatta a fiatalabb. – Az enyém szinte minden nap minden percében szólt. Pörgött a piros vészjelző, de nem akartam meglátni. Nem akartam hallgatni rá. Most meg itt ülök... Tegnap… Valamit kerestem a régi laptopról. Véletlenül beléptem újra a fiókjába. És megint ott volt minden. Vallomások. Videók. Azt írta neki: „Veled akarok gyereket.” És akkor… elnevettem magam. Tudja, amikor a nevetésben már benne van a sírás is. Aztán ma hajnalban, amikor felkeltem… valami megváltozott. Mire lefőtt a kávé, elszállt minden félelmem. Nem maradt más, csak a csend. Akkor eldöntöttem. Eljövök.

– Megt***e, amit meg kellett tennie – Mondta az idősebb nő és finoman megfogta a kezét. Ujjai melege megállította a fiatalabb nő remegését, aki a sírással küzdve szaggatottam folytatta:

– Reggel úgy csináltam, mintha munkába mennék. De beteget jelent***em. Később visszamentem. Most itt a bőröndöm. Nem vagyunk házasok. Hazamegyek… a szüleimhez. – Lesütötte a szemét, mintha szégyellte volna a mondatot. – Eddig azért nem t***em meg, mert azt hittem, ciki. Harminckilenc évesen ismét a szüleim segítségére szorulok, mert nincs hová mennem. De most… úgy érzem, inkább legyen egy kis szobám ott, mint egy nagy lakás valakivel, aki nem szeret. Ha majd jobban leszek… kiveszek egy saját lakást. De most… most már nem akarok egyedül erős lenni.

Ezt kimondani olyan volt, mintha átlépett volna egy küszöbön, amit tíz évig kerülgetett.

Az idősebb nő mosolya nem sajnálkozó volt, hanem elismerő. – Kedvesem… ez a legbátrabb mondat, amit egy nő kimondhat. Hogy hazamegy. Hogy segítséget kér. Az új élet nem akkor kezdődik, amikor van saját lakásunk… hanem amikor el merjük engedni azt, ami fáj.

– Azt hiszem, már nem tudok sírni – folytatta a fiatalabb nő. – Az elmúlt időszakban kihullott a hajam, az arcomat azért festem, hogy ne lássák rajtam, mennyire fakó vagyok belül. Mintha egy nevető bohóc maszkot viselnék, de belül sírok. És még most is azon kapom magam, hogy azon gondolkodom, vajon ő boldog lesz-e nélkülem.

Az idősebb asszony halkan felsóhajtott, majd közelebb hajolt:
– Maga tíz évet adott ennek az embernek. Tíz év a szívéből, a fiatalságából, az álmaiból. Az ember ad, mert azt hiszi, ez a szeretet. De a szeretet akkor valódi, ha mindketten kapnak általa.

– Mi lesz most velem? – kérdezte halkan a fiatal nő.

– Most jön a többi – válaszolta az asszony. – A következő negyven év. Amit nem neki, hanem magának él.

A nő szeme megtelt könnyel, de ezúttal nem a fájdalomtól. Inkább valami új, eddig ismeretlen boldogságtól.

A vonat begördült a peronra, hangos, fémes csikorgással. A nő felállt, a jegyét a kabátzsebébe csúsztatta.

– Maga nem jön? – kérdezte.

Az idegen rámosolygott. A szeme mögött mintha valami titok bújt volna meg, valami régről hozott nyugalom.

– Én mindig megyek, kedvesem. Csak néha megállok ott, ahol rám szükség van.

A fiatal nő fellépett a vonatlépcsőre. Ahogy a vonat elindult, visszanézett – az idősebb nő már sehol nem volt. Mintha csak addig létezett volna, amíg szüksége volt rá.

A szél felkapta az újságot a peronon és a vonattal együtt haladt, amikor elindult. A lapok felröppentek, forogtak egyet, aztán tovább szálltak. A lapokkal együtt a nő tíz évnyi félelme, szégyene, fájdalma is elröppent.

Már nem félt hazamenni.
Már nem félt maga lenni.
Már nem félt élni.

+++ Kommentelj egy ❤️ jelet, ha tetszett a történet! +++

©️ Boda Ágnes | 2026
📷 A kép illusztráció, forrása: freepik.com

13/04/2026

Kedves Olvasóim!

Tegnap hatalmas öröm ért: 3. helyezést értem el az Irodalmi Rádió „Tavaszi szél 2026” pályázatán! Köszönöm a lehetőséget és a tegnapi csodás díjátadót a Fedák Sári Színházban – nagy motiváció ez a folytatáshoz! ✍️🏆✨

Az "Ágra hulló arany" című antológiakötetet szeret***el ajánlom olvasára.

A teljes galéria és a többi díjazott az Irodalmi Rádió posztjában látható:

https://www.facebook.com/100015644895106/posts/2231475800717228/?mibextid=rS40aB7S9Ucbxw6v

12/04/2026

Kedves olvasóim! ✨

A következő történetem április 14-én (kedden) 18:00 órától lesz elérhető az írói oldalamon.

10/04/2026

Kedves Olvasóim! Az eheti novellából hoztam egy idézetet. Ez a mondtat a szereplőim sikerének kulcsa. A történetet az írói oldalamon olvashatod el.

09/04/2026

Kulisszatitkok – Poros örökség – novella 🧥

(avagy miért írtam meg ezt a történetet)

Amikor megírtam ezt a novellát, egyetlen gondolat motoszkált bennem: minden nagy változás egy apró, poros ötlettel kezdődik. Egy olyan pillanattal, amikor valaki meglátja a lehetőséget ott, ahol más csak lomot, terhet vagy felesleget lát.

Az első részben ezért mutattam meg azt a momentumot, amikor egy régi varrógép – egy múltból itt maradt, nehéz, csúnyának titulált tárgy – hirtelen új jelentést kap.

Azt a felismerést akartam megragadni, hogy ha egy ötletet elég szeret***el, figyelemmel és kitartással gondolunk végig, akkor valósággá válhat. A Naumann gép ebben a részben még csak szimbólum: a múlt, amelyet nem kell kidobni, mert benne rejlik a jövő csírája.

A második részben már egy másik kérdés foglalkoztatott: mi történik akkor, ha egy ötlet nemcsak egy emberé, hanem mindenkié, aki körülötte áll?

Ezért lett a folytatás a közösségről, az összefogásról, a szerepek természetes kialakulásáról. Arról, hogy egy gondolat akkor válik igazán erőssé, ha mindenki beleteszi a maga részét, Sára a szívét és a tudását, Sándor a logikáját és a bátorságát, Tünde a kíváncsiságát és a jövőbe vetett hitét.

A második részben már nem a varrógép a főszereplő, hanem a család összetartó ereje, amely köré épül. A vállalkozás, a jótékonyság, a tanulás, a nehézségek és a sikerek mind azt mutatják: egy ötlet akkor lesz életképes, ha mindenki részese lehet.

A Poros örökség számomra arról szól, hogy bizonyos esetekben a múlt nem teher, hanem erőforrás. Hogy a szeretet és a kitartás képes átalakítani egy család életét.

07/04/2026

Poros örökség – 2. rész – Novella

A történet befejező részében a régi varrógép már nemcsak emlékeket őriz, hanem jövőt épít. Egy család összefog, hogy abból, ami másoknak már csak hulladék, valami szépet és hasznosat teremtsen. A jótékonysági projekt, a tanulás, a közös munka és a vállalkozás születése mind arról szól, hogy a szeretet és a kitartás hogyan formálja át Sándor, Sára és Tünde egész életét az értékőrzés mentén.

☑️ Ha még csak most találtál ide hozzám, támogass egy követéssel – nálam minden kedden új rövid novella vár!
🔽 Olvasd el itt a történetet (olvasási idő kb. 5 perc):

Sára ismerte a környéken az anyaotthon vezetőjét. Egy beszélgetés során megkérdezte tőle: – Mire van most a legnagyobb szükségetek?

– Új ágyneműhuzatokra – jött a válasz. – A régiek elkoptak, elhasználódtak.

Sára hazafelé már tervezett. Otthon leült a konyhaasztalhoz, elővette a telefonját, és írt az anyukacsoportba.

„Sziasztok! Jótékonysági projektet tervezek. Ha van otthon szakadt, lyukas, foltos de erős ágynemű garnitúrátok, amit már nem használtok, szívesen átvenném, hogy új huzatokat varrhassak belőlük.”

A válaszok gyorsan érkeztek. Néhány nap alatt tizenegy ágynemű garnitúra gyűlt össze. Mindegyik hordozott valami múltat: egy gyerekkor emlékét, egy régi hálószoba hangulatát.

Sára a nappali padlóján terít***e szét őket. – Gyere, Tünde, segíts tervezni!

Tünde leült mellé, és a színek, minták kavalkádja azonnal magával ragadta.

– Ha azt a rózsásat a rózsaszínnel párosítjuk, akkor a lyukas résztől megszabadulunk – mondta. – A macisat pedig a kék csillagossal párosítjuk, és teszünk hozzá a zöldből, akkor nagyfiúsat is tudunk csinálni.

Sára büszkén nézett rá. – Pontosan erre gondoltam.

Sándor is kapott feladatot. – Te leszel az egyenes varrás mestere – jelent***e ki Sára. – Az lesz a gyakorlásod első eleme. És gondold ki, mit csináljunk a maradék anyagokkal. Nem dobunk ki semmit, amit még fel lehet használni.

Sándor először bizonytalanul ült a gép elé, de ahogy a tű egyenesen haladt az anyagon, valami furcsa elégedettség töltötte el. Este, amikor a maradék darabokat nézegette, egyszer csak felnézett.

– Bevásárlószatyrokat csinálhatnánk – mondta. – Meg kis neszesszereket. A kisebb darabokból is lehet valami hasznos.

– Ez nagyon jó ötlet – felelte Sára. – Így még kevesebb megy kárba.

Cipzárakra gyűjtést akartak szervezni az iskolában. Már meg is fogalmazták a felhívást, amikor egy barátjuk beállított hozzájuk egy nagy dobozzal.

– Hoztam nektek valamit – mondta, és let***e az asztalra.

A doboz tele volt cipzártekercsekkel, mindenféle színben és hozzá cipzárkocsikkal.

– Honnan szerezted ezeket? – kérdezte Sára hálás döbbenettel.

– A szülővárosomban a rőfösboltban volt kiárusítás – felelte a barát. – Gondoltam, nektek jó lesz.

Sára és Sándor összenéztek. A Naumann csendben állt a sarokban, de mintha ő is elégedetten mosolygott volna.

Sándor jól haladt a tanfolyammal és az otthoni gyakorlással is. A könyvelő, aki addig számokból épített világot, most anyagokból, öltésekből, formákból kezdett gondolkodni.

– Jó érzés valamit létrehozni – mondta egy este, miközben a frissen elkészült bevásárlószatyrot nézte.
– És igazad volt, nem kell mindig újat venni! – mutatott a gépre. – Nem hittem neked, de tényleg megbízható.

– Úgy érzem, ez a gép összeköt minket a múlttal – felelte Sára. – És közös jövőt építhetünk vele.

Egy év múlva Sándor megkapta az oklevelét. Nem volt nagy ünnepség, csak egy egyszerű átadó, de amikor a kezébe fogta a papírt, úgy érezte, mintha egy új élet kulcsát tartaná.

Otthon leültek hárman a konyhaasztalhoz. – Elindítjuk a vállalkozást – mondta Sára. – A munkánk mellett, először csak kicsiben. Családi vállalkozás lesz.

Készít***ek egy kis honlapot: fotókat a választható termékekről, leírásokat a méretekről, anyagokról, a történetükről és a nekik adományozható anyagokról. A korábbi munkáik híre – az anyaotthon ágyneműi, a barátoknak varrt darabok, a gondos hozzáállás – már megelőzte őket. A megrendelések és alapanyag adományok lassan, de biztosan érkezni kezdtek.

Igazán sikeressé csak együtt válhattak: Sára a tervezésben, a varrásban és az emberekkel való bánásban volt erős, Sándor a számokban, a beszerzésben, a szervezésben. A Naumann pedig ott állt mellettük, mint egy csendes, de kitartó társ.

Amikor Tünde a középiskolai felvételihez közeledett, már egyértelmű volt számára, hogy ő is tervezni és varrni akar majd. Végignézte, hogyan nőtt ki a semmiből valami kézzelfogható, szép és hasznos. Látta, hogyan lett egy poros örökségből élő, lélegző vállalkozás.

Ő vette rá a szüleit, hogy készítsenek videókat a varrásról: – Az emberek szeretik látni, hogyan készül valami – magyarázta. – Nem csak a kész terméket.

Tünde tizenöt évesen már magabiztosan kezelte a közösségi médiát. Felvette, ahogy Sára elmagyarázza, hogyan kell beállítani a gépet, hogyan kell egyenesen varrni, hogyan lehet foltból mintát varázsolni, miért fontos a sablon. Videókat készített arról is, ahogy Sándor cipzárt varr be, vagy méretekről, anyagokról magyaráz.

A követők száma lassan nőtt, de aki maradt, az ért***e, mit képviselnek: a régi dolgok megbecsülését, a kézművesség szeretetét, a fenntarthatóságot.

Nem volt minden nap könnyű. Egy alkalommal egy dühös, elégedetlen vásárló érkezett hozzájuk személyesen.

– Ez a bevásárlószett nem olyan, mint ahogy szerettem volna! – csattant fel már az ajtóban. – A színe sem olyan, mint a képen, és a szatyor mérete is kisebb!

Sándor azonnal megfeszült. A fejében már pörögtek a számok: visszáru, selejt, megtérülés. Érezte, ahogy a düh lassan felkúszik benne, amikor valami „nem stimmel”.

Sára azonban elé lépett, és nyugodt hangon szólalt meg. A vásárlót a nyugodt hang, a konkrét megoldás és a választási lehetőség lassan lecsillapította. Végül egy másik szettel távozott – és egy mosollyal.

Sándor később sóhajtva mondta: – Te sokkal jobban értesz az emberekhez. Én hamar dühbe gurulok, ha valami nem stimmel.

– Ezért csináljuk együtt – felelte Sára. – Te ellenőrzöd a számokat, intézed a beszerzést, én pedig a gyártást és a panaszokat. Így kerek.

Ahogy a megrendelések szaporodtak, Sára először négyórás állásba váltott, hogy több ideje legyen a vállalkozásra. Folyamatosan érkeztek az adomány anyagok. Nem volt könnyű döntés: kevesebb biztos fizetés, több bizonytalanság. De a gép tovább duruzsolt, a megrendelések nem fogytak el. Egy évvel később pedig Sándor is meghozta a maga nagy döntését: teljesen otthagyta a könyvelői munkáját, hogy a webshoppal és a családi vállalkozással foglalkozzon.

A kedvességük, a szakértelmük és a történetük lassan messzebbre jutott, mint gondolták. A honlapjukat megosztották, ajánlották, cikkek említették őket. A cégük neve összeforrt az újrahasznosított minőséggel.

Később több varrógép is csatlakozott a műhelyhez, és egy alkalmazott is. De a régi Naumann maradt a középpontban. A hangja, a súlya, a története ott volt minden addigi öltésben.

Egy délutánon Tünde a műhely csendjében tanult, amikor gondolt egyet és odalépett a régi Naumannhoz, és végigsimította.

Eszébe jutott, milyen volt, amikor először látta: porosan, nehéz dobozban, „csúnyának” titulálva. Eszébe jutott a szakadt nadrág, a nyári meleg, a sötétítő függönyök, az anyaotthon ágyneműi, a cipzártekercsek, a dühös vásárló, a videók, a honlap, a döntések, a szülei félelmei és bátorsága.

– Köszönöm, hogy irányt mutattál – mondta halkan, bár tudta, a gép nem válaszol.

Sára néhány perccel később lépett be. – Mit csinálsz itt, kicsim?

– Csak gondolkodom – felelte Tünde. – Az jár a fejemben, hogy mennyi mindent köszönhetünk neki.

– Bizony és néha úgy érzem, mintha anyám gondoskodása itt lenne még velem, ő üzenne ezzel – mondta elérzékenyülve. – A múlt nem múlik el, ha vigyázunk rá. Poros örökség volt valaha, de most már élő, lélegző jövő.

+++ Kommentelj egy ❤️ jelet, ha tetszett a történet! +++

©️ Boda Ágnes | 2026
📷 A kép illusztráció, forrása: freepik.com

05/04/2026

Kedves Olvasóim! A történet befejező része április 7-én kedden 18:00 órátol lesz olvasható az írói oldalamon.

31/03/2026

Poros örökség – 1. rész – Novella 🧥 Ez a történet a padláson kezdődik, poros dobozok és régi ruhák között.

A család, aki még nem tudja, hogy a múlt néha egészen váratlanul mutatja meg a jövőt, megkapja a válaszokat a ki nem mondott kérdésekre.

Ebben a történetben egy régi varrógép válik újra központi figurává. Ez a novella arról szól, hogyan éled újra egy család története egy elfeledett örökségből, és hogyan válik egy egyszerű tárgy a kapcsolódás, a motiváció és az újrakezdés eszközévé.

☑️ Ha még csak most találtál ide hozzám, támogass egy követéssel – nálam minden kedden új rövid novella vár!
🔽 Olvasd el itt a történetet (olvasási idő kb. 5 perc):

A padláson mindig állt egy finom porréteg a levegőben, mintha a múlt nem akarna egészen leülepedni. Tünde imádta ezt a teret: a régi bőröndök, dobozok, kopott kabátok között úgy érezte magát, mintha kincseskamrában járna. Néha felpróbálta Sára, az édesanyja régi ruháit, és a foltos tükör előtt forgolódva elképzelte, milyen lehetett az anyja lánykorában.

Tizenhárom évesen azonban már nem csak a padlás számított. Az osztálytársai ruháin ott virítottak a márkajelek, a beszélgetésekben egyre gyakrabban hangzottak el nevek, amiket reklámokból ismert. Tünde érezte a kimondatlan elvárást: „ilyet kell hordani”. Őt mégis jobban izgatták a finom anyagok, a csipkék, a színek, mint a logók. Mindig azt érezte: a történet fontosabb, mint a címke.

Egy délután Sára nehéz dobozzal érkezett le a padláslépcsőn.

– Mi van benne? – kérdezte Tünde, már félúton lehajolva, mintha a kíváncsisága húzná.

– Egy régi barát – felelte Sára, és letörölte a port a doboz tetejéről.

Amikor felnyitotta, egy régi, zománcozott Naumann varrógép sárgásfehér arca nézett rá. Minden alkatrésze fémből volt, masszív és súlyos, semmi műanyag nem törte meg az elegáns vonalakat. Csak a fekete pedál és a vezeték árulkodott arról, hogy ez már a „modern idők” gyártmánya.

– Ez volt anyám gépe – mondta Sára halkan. – Ezen varrta az első babaruháimat, ezzel foltozta a lepedőket és apám munkásnadrágjait.

Tünde összehúzta a szemöldökét. – Anya, miért akarod megjavítani ezt a régi, ócska varrógépet? Olyan nehéz és csúnya. Nem lehetne inkább egy újat venni? Olyat, ami világít, és sokféle öltést tud?

Sára elmosolyodott. – Kislányom, az új dolgok nem mindig jobbak, még ha hófehérek és világítanak is. Ez a gép sokkal tartósabb, mint a mai műanyagok. Ezt még arra tervezték, hogy egy életen át kiszolgálja a családot. Ha megjavítjuk, nemcsak egy hasznos eszközt nyerünk, hanem megőrizzük a múlt egy darabját is.

Ekkor lépett be Sándor, az apa. Könyvelő volt, fejében számok, táblázatok, határidők keringtek, és a tárgyakat ösztönösen ár–érték arányban látta.

– Mi ez a nagy doboz? – kérdezte, és amikor meglátta a gépet, felvonta a szemöldökét. – Drágám, biztos vagy ebben? Nem lenne egyszerűbb és gyorsabb egy új, modern gép? Ezzel csak a baj lesz. Elköltesz most rá egy huszast, és lehet, hogy egy hónap múlva dobhatod ki az egészet.

Sára a kezét a gép tetejére t***e, mintha meg akarná védeni. – A régi dolgoknak történetük van, és lelkük. És ha valami jól van megépítve, az megérdemli a törődést és a gondoskodást. Meglátod, csodákra képes még. Én adok neki egy esélyt.

Sándor látta a felesége tekintetében az elszántságot. Ismerte már ezt a nézést: ilyenkor nem érdemes vitatkozni, csak mellé állni.

– Jó – sóhajtott. – Akkor keressünk egy szerelőt.

Nem volt egyszerű. A szerelői szakma a fogyasztói szokásokkal együtt kopott ki a mindennapokból. Az emberek inkább újat vettek, mint javíttattak. Több helyen is csak legyint***ek: „ilyen régit már nem vállalunk”. Végül találtak egy nyugdíjas gépészt a környéken, aki ismerte a hetvenes évek gépeit, és a telefonban csak annyit mondott:

– Naumann? Az jó gép. Hozzák csak.

A gép csupán egy napot töltött nála. Amikor visszahozták, úgy nézett ki, mintha most csomagolták volna ki: a mechanika könnyedén mozdult.

Sára izgatottan ült a gép elé. Lenyomta a pedált, és a varrógép halkan, ritmusosan duruzsolni kezdett. A tű fel-le járt, az anyag engedelmesen siklott alatta. Sára ujjai emlékeztek: lánykorában sokat segített az anyjának, és most, ahogy az első öltések sorba rendeződtek, úgy tértek vissza a mozdulatok is.

Tünde úgy érezte, mintha a gép hangja összekötné a nagymamáját, akit alig ismert, az anyját és őt magát.

Egy héttel később Tünde a kertben kertészkedett. Egy rossz lépés és már a földön volt. A térde felhorzsolódott, a nadrág pedig csúnyán elszakadt.

Sírva rohant be a házba. – Anya, tönkrement! – zokogta. – Ez volt a kedvencem!

Sára először a lánya térdét látta el, csak utána vette kézbe a nadrágot. – Nézzük csak – mondta. – Ez még menthető.

Miután kimosta és megszárította, elővette a felújított Naumannt. A gép dorombolni kezdett, a tű gyors, precíz mozdulatokkal szaladt végig a szakadás mentén. Tünde ámulva nézte, ahogy a seb a ruhán lassan eltűnik, mintha valaki visszatekerné az időt.

– Olyan, mintha varázslat lenne – suttogta.

– Ez csak munka, meg egy jó gép – mosolygott Sára. – Meg egy kis szeretet.

A nyár közeledtével a nap egyre erősebben sütött be a déli fekvésű ablakokon. A ház délutánra fülledt, nehéz levegőjű lett, a falak mintha maguk is izzadtak volna.

– Nem bírom ezt a meleget – mondta Sára egy napon. – Jövőre talán tudunk klímát beszereltetni, de addig is kell valami.

A varrógép felé pillantott, és már formálódott is benne a megoldás. – Sötétítő függönyöket varrok.

– Anya, miért van szükségünk függönyre? – kérdezte Tünde. – Nem szebb így a napfény? Olyan jó, hogy süt a nap!

– Kicsim, a napfény gyönyörű, de nagyon meleg van – magyarázta Sára. – És amíg nincs klímánk, a függöny segít megőrizni a hűvöst a házban a forró nyári napokon. Nem lesz mindig sötét, csak a legforróbb órákban húzom be.

Tünde elgondolkodott, majd bólintott. – Akkor legyen olyan színű, ami vidám.

Amikor elkészültek a függönyök, a nappali valóban hűvösebb lett. A színek – mély, meleg árnyalatok – nem elnyelték, inkább megszelídítették a fényt. A ház más lett tőlük: otthonosabb, védettebb.

Sándor egy este megállt a függöny előtt, végigsimította az anyagot, majd a varrógépre nézett. – Sára, hogyan tanultál meg ilyen jól varrni? És hogyan éreztél rá ennek a régi gépnek a működésére? Szerintem erre lenne kereslet.

Sára vállat vont. – Sokat gyakoroltam. Anyám tanított meg az alapokra, és tőle örököltem a régi tárgyak szeretetét is. Látod, ez a gép meghálálta a gondoskodást. Egy vállalkozáshoz viszont végzettség kell, nekem csak gyakorlatom van, papírom nincs.

Elhallgatott egy pillanatra, majd ránézett a férjére. – Tudod mit? Végezd el te a tanfolyamot. Én átadom neked ezt a tudást, ha szeretnéd, és akkor mind a ketten varrhatunk.

Sándor, a könyvelő, aki addig számokkal dolgozott, hirtelen egy egészen más világ küszöbén találta magát. – Én? – kérdezte, de a hangjában nem tiltakozás, inkább kíváncsiság volt. – Jó. Próbáljuk meg.

Beiratkozott a következő tanfolyamra. Addig Sára szívességi alapon barátoknak és ismerősöknek vállalt munkát: nadrágfelhajtás, függönyrövidítés, párnahuzat, apró javítások. A gép egyre többet duruzsolt.

(A folytatás jövő héten érkezik)

+++ Kommentelj egy ❤️ jelet, ha tetszett a történet! +++

©️ Boda Ágnes | 2026
📷 A kép illusztráció, forrása: saját fotó

29/03/2026

Kedves Olvasók! A következő történetem egy két részes novella első része, 2026.03.31-én 18:00 órától lesz olvasható az írói oldalamon.

27/03/2026

Kedves Olvasóim! Az eheti novellából hoztam idézetként a fordulópont jelenetét.

26/03/2026

Kulisszatitkok – Egy falat súlya – novella 🍏

(avagy miért írtam meg ezt a történetet)

A középiskolai évek sokszor harsányak voltak: nevetés, csínyek, drámák, első szerelmek. De a felszín alatt ott húzódtak azok a csendes, kimondatlan történetek is, amelyekről akkoriban nem volt nyelvünk beszélni. A bullyingnek még neve sem volt, pedig nagyon is jelen volt: gúnyos pillantások, odaszúrt félmondatok, testre tett megjegyzések, amelyek úgy martak, hogy senki nem hívta őket annak, amik voltak. „Csak viccelnek.” „Ilyenek a tinédzserek.” „Szokj hozzá, mert a valós életben a főnököd is ilyen lesz.”

Mostanában sokat nosztalgiázom, milyen volt a középiskola, és mit tehettem volna, ha Klára lettem volna. Sokan voltunk Klárák és Annák a 2000-es években.

Amikor ezt a novellát írtam, az a pont foglalkoztatott, ahol egy fiatal már nem tudja kimondani, hogy bajban van – és az a másik fiatal, aki érzi, hogy valami nincs rendben, de nem tudja, hogyan nyúljon hozzá úgy, hogy ne okozzon még több fájdalmat.

A történetben szereplő mondat – „semmi nem lehet annyira finom, hogy megérje” – sokaknak ismerős lehet. Nem feltétlenül szó szerint, hanem abban a belső logikában, amelyben a kontroll illúziója lassan átveszi az irányítást az élet felett. Ahol a fegyelemnek hitt viselkedés valójában menekülés, és ahol a „jól vagyok” már nem állítás, hanem védekezés.

Most már tudom, hogy ezekről lehet és kell is beszélni. Nem azért, hogy hibást keressünk, hanem hogy teret adjunk annak, amit akkor nem mertünk kimondani: hogy a fájdalom nem szégyen, és a segítségkérés nem gyengeség.

A mai szülők, tanárok, barátok már nincsenek egyedül. Több tudás, több eszköz, több párbeszéd áll rendelkezésre – de a legfontosabb még mindig ugyanaz: észrevenni a másikat, és nem elfordítani a tekintetünket.

Vajon hogy vannak a történetem Annái ma?

25/03/2026

Egy falat súlya – Novella – 🍏A középiskolai mindennapok felszíne alatt sokszor olyan csendes tragédiák húzódnak, amelyeket a folyosói zsivaj könnyedén elnyel.

A diákokkal ott ülnek azok a kimondatlan félelmek és titkok, amelyekhez a felnőttek ritkán férnek hozzá, a kortársak pedig gyakran túl későn. A történet két lány barátságán keresztül mutatja meg, hogyan válik a kontroll illúziója lassan börtönné, és hogyan próbál valaki kívülről benyúlni ebbe a szűk, sötét cellába.

Anna és Klára kapcsolata egyszerre törékeny és elszánt: két fiatal, akik ugyanazon padban ülnek, mégis két külön világban élnek. Az egyik világot az éhség, a bűntudat és a láthatatlanság vágya formálja, a másikat a tehetetlen aggodalom és a félelem, hogy egy barátot talán nem lehet megmenteni, csak elérni, mielőtt túl késő. A történtben szereplő mantra csak a jéghegy csúcsa, és a történet valódi tétje a mélyben húzódik

☑️ Ha még csak most találtál ide hozzám, támogass egy követéssel – nálam minden kedden új rövid novella vár!
🔽 Olvasd el itt a történetet (olvasási idő kb. 5 perc):

A folyosón hömpölygött a diákok zaja, mintha egy túlzsúfolt akvárium üvege mögül szűrődne át a moraj. A menza felől paradicsomos káposzta és olcsó pörkölt nehéz szaga kúszott be az osztálytermekbe, bár már elmúlt az ebédidő. Anna a padja fölé görnyedt, és egy éles kis bicskával sebészi pontossággal metszett ki egy szeletet a félbevágott almából. A gyümölcs húsa fehéren villant a neonfényben – éles kontrasztban a combján lévő, rejtett vörös csíkokkal, amelyek még az otthon félhomályában is rikítottak.

„Csak még egy vágás. Ha tizenkét szeletre vágom, tovább tart. Ha tovább tart, és minden falatot jól megrágok, az agyam elhiszi, hogy ettem. Semmi nem lehet annyira finom, hogy megérje… semmi… semmi.” Ez a mondat minden étkezés végén elhangzott benne, mint egy torz ima. A saját imádsága a káosz ellen.

Amikor az anyja sírva mesélte, hogy elhagyta a pasija, vagy megint elutasították egy állásinterjún, Anna nem sírt vele. Inkább számolt. Kalóriákat, grammokat, perceket a következő pohár vízig. A bűntudat volt az egyetlen dolog, ami kitöltötte az űrt, amit az éhség hagyott maga után. Ha üres volt a gyomra, tisztának érezte magát, mintha legalább ő nem okozna gondot az anyjának. Ha evett, mocskosnak. Most az alma édes íze is arra emlékezt***e: ő is csak egy újabb teher valaki más életében.

Klára a másik padban ült, kezében egy érintetlen szendviccsel, és Annát figyelte. „Már megint csinálja. Úgy fogja azt a kést, mintha az élete múlna rajta. Miért hazudik nekem? Azt hitte, nem veszem észre a moziban? Azt hitte, nem látom, hogy a méregdrága divatlapot veszi meg, miközben azt mondja, nincs pénze egy párszáz forintos menüre? Azok a csontos arcú lányok már a barátai. Nem szólnak vissza. Nem úgy, mint én.”

A düh alatt azonban ott lapult a jeges rémület: a barátnője lassan eltűnik a szeme láttára.

– Csak ezt eszed? – kérdezte Klára, hangjában a gyanakvással.

Anna fel sem nézett. A kisujját eltartotta, mintha kifinomultan teázna, ahogy a szeletet a szájához emelte.

– Már ettem. Reggelit is, meg ebédszünetben beugrottam a pékségbe. Csak nem akarom elrontani az étvágyamat vacsoráig. Különben is… te megfigyelsz engem?

Klára torkában a gombóc akkorára nőtt, hogy alig bírt megszólalni.

– Ne hazudj, Anna. Egész nap veled voltam. Nem ettél semmit.

Anna tekintete megkeményedett, és egy pillanatra felvillant benne valami felsőbbrendűség.

– Tudod mit? A kedvenc modellem mondta: semmi nem lehet annyira finom, hogy megérje. Te ezt úgysem értheted. Jobb, ha ma már nem együtt megyünk haza.

De belül a gondolatok vadul cikáztak. „Miért nem hagysz békén? Ha tudnád, milyen érzés, amikor a cukor szétárad a véremben, és minden sejtem sikolt a bűntudattól… Ha tudnád, mi történt tegnap éjjel… akkor nem mondanád, hogy egyek. Az evés rettenetes.”

– Mit nem ér meg? – Klára hangja megremegett. – Azt a kétszáz kalóriát? Anna, nézz már tükörbe! Ez a mondat… ez egy betegség.

– Ez fegyelem – sziszegte Anna. – Az egyetlen dolog, amit én irányítok. Semmi nem olyan finom, hogy megérje elveszíteni ezt a kontrollt.

Aznap külön mentek haza. Klára otthon a tükör előtt állt, két ujjal megfogva a csípőjén a bőrt. „Ez lenne a háj, amitől meg akar szabadulni? Hát nem. Mit tegyek? Ha elmondom a tanároknak, elárulom. Ha elmondom az anyjának, aki épp most omlik össze, még nagyobb lesz rajta a nyomás. De ha nem teszek semmit, meg fog halni. Ez a ‘megérje’ dolog… ez egy fegyver, amit maga ellen fordít.”

Végül beszélt a saját szüleivel. Ők pedig értesítették Anna anyukáját, aki ezúttal képes volt felfogni a helyzet súlyosságát.

Másnap a mosdóban találkoztak először. A tükör hideg fénye alatt Klára erőt vett magán.

– Azt mondtad, semmi nem olyan finom, hogy megérje – kezdte halkan, és megfogta Anna csontos csuklóját. Olyan vékony volt, mint egy kismadár szárnya. – De mondd meg: az egészséged megéri? Megéri, hogy tönkremegy a gyomrod, a fogaid, a szíved? Megéri feláldozni az életedet egy mondatért, amit egy modell mondott egy magazinban?

– Klára… engedj el! – Anna el akarta rántani a kezét, de nem volt ereje.

– Nem éri meg, Anna. Semmi nem éri meg, hogy így pusztítsd magad. Szeretlek, és segítség kell. Tudom, hogy most utálni fogsz ezért, akár évekig is, de ha életben maradsz… nekem megéri.

Anna másnap már nem jött iskolába. Kórházba került. A 37 kiló már a vég kezdete volt. A gyógyulás nem volt látványos: hónapokig tartó keserves érzelmi és súlybeli hullámvasút követte azt a napot.

A pszichológusnál először csak a szőnyeget nézte. „Ha elkezdek enni, eláraszt a világ. Ha nem menekülök, bennem marad a düh. Ha nem vagyok vékony, láthatatlan leszek.” A terapeuta türelmes volt. Hónapok alatt megtanította neki, hogy a kontroll nem az étel elutasítása, hanem az érzelmek elfogadása. Később a vágásokról is beszélt neki. Másfél év kellett, mire ki merte mondani: sosem lesz teljesen tiszta viszonya az étellel.

A felvételi időszak stressze alatt tudott először igazán megbocsátani Klárának. Újra együtt tanultak. Anna igyekezett nem felhoznia múltat, és motiválni hogy csak a jövőre koncentráljanak. Amikor bejutottak ugyanarra az egyetemre, az örömük határtalan volt, még egy sütit is megettek a közeli kávézóban.

Szeptemberben lakótársak lettek. Egyik nap a konyhában ültek és Anna egy almát nézegetett. Klára aggódva figyelte, de Anna egyszerűen beleharapott.

– Tudod, Klára… régen azt hittem, az éhség a hatalom. Most már tudom, hogy az éhség csak egy üres szoba volt, ahová bezártam magam. Haragudtam rád, amiért az utolsó menedékemet is elvetted. De most már látom: a szavaid ment***ek ki onnan. Mert igazad volt. Semmilyen fegyelem, semmilyen képzelt kontroll nem lehet annyira finom, hogy megérje feladni érte azt a lányt, aki lenni akarok.

Ahogy lenyelte a falatot, nem a kalóriákra gondolt, hanem az ízre. Már nem a falat súlya foglalkoztatta, hanem az élet súlya. És ez a súly többé nem volt teher.

+++ Kommentelj egy ❤️ jelet, ha megérintett a történet! +++

©️ Boda Ágnes | 2026
📷 A kép illusztráció, forrása: freepik.com

Boda Ágnes - író