https://www.facebook.com/groups/olvassunkvalamit

Boda Ágnes - író, Budapest (2026)

04/08/2026

Duplázom szombaton – Novella – 🙋‍♀️ Ez a történet egy szombat reggelről szól, amikor egy anya úgy ébred, mintha kiszakadt volna a saját életéből, és két kisgyerek között kell újra megtalálnia a kapaszkodóit.

Azoknak szól, akik tudják, milyen az, amikor a fáradtság elhomályosítja a szeretet emlékeit, mégis minden mozdulatban ott bujkál az a halk, mély kötődés, ami hazavezet.

Érdemes elolvasni, mert a káosz mögött lassan kibomlik az anyaság legszelídebb pillanata: az a csendes, meleg fény, amit csak akkor látunk meg, amikor végre megállunk egy percre, és rájövünk, mennyire szeretjük őket.

☑️ Ha még csak most találtál ide hozzám, támogass egy követéssel – nálam keddenként új rövid novella vár!
🔽 Olvasd el itt a történetet (olvasási idő kb. 6 perc):

Hajni békésen aludt; mi más is zavarhatná. Szombat reggel volt. Nem kellett mennie sehová, nem kellett csinálnia semmit. Legalábbis ezt hitte.
Aztán meghallotta a közeledő, ritmikus totyogást, és összeráncolt homlokkal felült az ágyban.
"Mik ezek a hangok? Itt a folyosón? A lakásomban? Totyogás?"
– Anyuka, pisilni kell! – törte meg a némaságot egy vékonyka hang. Aztán benyitott. Hajni rémülten húzta maga elé a takarót. Egy kócos kisfiú állt az ágya mellett, a pizsamáját gyűrögetve. Hajni szeme kikerekedett.
"Anyuka? Én? Kinek a gyereke ez?!"
– Anyuka, pisilni kell! – ismételte a fiúcska türelmetlenül. A pánik, hogy meg kell oldania a feladatot, a rémület, hogy került ide ez a gyerek, és a félelem, hogy megbolondult, teljesen megbénította. Semmire sem emlékezett: se a nevére, se a szülésre, se a közös éveikre. A tudatában csak a független, húszas évei végi énje élt – a nő, aki hétvégén délig alszik, és a legfőbb gondja legfeljebb az, hogy mit rendeljen ebédre. Most pedig itt állt egy idegen miniatűr ember, aki a biológiai szükségleteit akarta rajta behajtani.
– Ööö… akarom mondani… te… – dadogta Hajni, majd a kisfiú elszánt tekintetét látva felpattant.
"Istenem, mit kell ilyenkor csinálni?! Álljak oda mellé? Tartsam? Vagy csak felhajtsam neki az ülőkét?"
– Gyere, szaladjunk! – nyögte ki, miközben az agya görcsösen próbált értelmet találni ebben a helyzetben.
Végül csak a deszkát kellett felhajtania. Mire a pisilési krízist elhárította, a konyhából újabb csapás érkezett. Egy körülbelül hétéves kislány állt ott, összefont karral.
– Anya, éhes vagyok!
– Anya...? Éhes...? – ismételte Hajni, mint aki életében nem hallotta ezeket a szavakat.
"Ez meg kicsoda? Mi történik itt?"
A kislány az anyja zavarát látva ismét megszólalt:
– Anya, szombatonként mindig amerikai palacsintát sütünk. Elfelejt***ed? – nézett rá szigorúan.
"Palacsintát?! Én?! Reggel nyolckor?!" – Hajni úgy érezte magát, mint egy hétvégi apuka, akit a felesége egyedül hagyott, és fogalma sincs, hol a vaj, vagy mit eszik egy gyerek.
– Anyuka, hol a ruhám? – bukkant fel újra a kisebbik, meztelenül totyogva.
"Ruha?! Nekem ruhát kellett volna odakészítenem?! Ez nem magától értetődő?!" A gyerekszobában pánikszerűen kotorászott a szekrényben.
"Melyik melyiké? Mi számít évszaknak megfelelő öltözéknek?"
– Anyuka, nem emlékszel? Kirándulni megyünk! – nézett rá a kicsi óriási, elvárásokkal teli szemekkel.
– Kirándulni?! Hova?!
– A tóhoz! Megígérted!
Hajni úgy érezte, megfullad. De a legrosszabb a kötelességtudat volt. Ott tombolt a mellkasában az a brutális ösztön, hogy ezeket a gyerekeket el KELL látnia. De hogyan, ha azt sem tudja, ki ő ebben a történetben? Amíg azt próbálta összerakni fejben, mi kell egy kiránduláshoz, újabb feladat érkezett:
– Anyuka, lekensz? – nézett rá a kisfiú.
– Lekenjelek? Mivel?!
– Naptejjel és kullancsriasztóval. Jaj, anya! – forgatta a szemét a nagyobbik.
"Jesszusom, hol a naptej?! Hol a szendvics? Hol a kulacs? A kicsinek babakocsija vagy hordozója van?" – pörgött Hajni agya ezerrel.
Az agya próbált listát írni, miközben a teste az aktuális feladatot teljesít***e, miközben a kisebbik a ruháját rángatta, a nagyobbik pedig a plüssét követelte. A feje zúgni kezdett. Még csak tizenöt perc telt, el, de a huszadik „anya!” után egyszerűen kikészült. A konyhapultnak támaszkodva elfedte az arcát. Elég volt! Vissza akarja kapni a gyerekmentes életét! És ekkor bevillant a kérdés:
– Apátok hol van?! Miért kell ezt nekem csinálnom?!
A gyerekek döbbenten néztek rá.
– Apa ügyeletes ma a kórházban. Tegnap te mondtad… – suttogta a kislány.
Nincs felmentősereg. Nincs menekvés. Csomagolnia kell.
"Ezek azt állítják, én vagyok az anyjuk, az apjuk meg dolgozik. Elviszem őket kirándulni, aztán délután vége ennek a bébiszitterkedésnek."
A kocsiban megtalálta a babakocsit és a hordozót is. Végül elindultak. Útközben a gyerekek jól viselkedtek: a kicsi lehámozta magáról a szandálját és azzal játszott, a nagy pedig a vizes kifestővel volt elfoglalva, amit a kocsiban talált. Hajni sokszor a visszapillantóban nézte őket: kedves, élénk gyerekek. Pont amilyeneket ő is szeretett volna majd egyszer.
A parkolóban derült ki az első dráma:
– Anya, hol a túracipőm? – kérdezte a nagyobbik. Hajni a szandálra nézett a lábukon. Elfelejt***e átcserélni.
– Anya, szomjas vagyok! – jött a következő. A kulacsok… a konyhapulton maradtak.
– Anyuka, nincs meg a macim! – tört ki a zokogás a kisebbikből.
Minden lépés rettegés volt számára.
"Mi van, ha elesik? Mi van, ha megcsípi egy darázs? Nem értek az elsősegélyhez! Fogalmam sincs, hogyan kell anyának lenni!"
Aztán a tó körül sétálva valami megváltozott. Ahogy a fák hűvös árnyéka alá értek, a pánik helyét lassan átvette az ösztönös jelenlét. Bár még mindig úgy érezte, fogalma sincs, mit csinál, valahogy minden a keze alá állt. Amikor a kisebbik megbotlott egy gyökérben, Hajni meglepő reflexszel kapta el. Amikor a kislány szomjas lett, a keze automatikusan nyúlt a hátizsák megfelelő zsebébe a kulacsért – hát mégis elcsomagolta!
A gyerekek kacagva ugráltak a tó partján.
– Nézd, anyuka, találtam egy varázskövet! – szaladt hozzá a kicsi, és a saras tenyerét Hajni tiszta nadrágjába törölte.
És Hajni – saját legnagyobb meglepetésére – nem akadt ki. Elmosolyodott. A napfény kellemesen szitálva hullott rájuk a lombkoronákon keresztül, a gyerekek boldog csivitelése pedig betöltötte a végtelen teret. A mellkasában a szorongás gombóca lassan feloldódott.
A kirándulás csodálatosan sikerült. Együtt ették meg a kissé laposra nyomódott szendvicseket egy tisztáson, fűszálakból fontak gyűrűt, és amikor ebéd után a kicsi nagyon nyűgös lett, az árnyékban, a pikniktakarón altatta el. Amíg a kicsi aludt, addig a naggyal virágokat kerestek, koszorút fontak belőlük, és hallgatták a természet hangjait: a békák kuruttyolását, a tücskök ciripelését, a szellő susogását. A megélés meghitté t***e ezt a furcsa kirándulást. Délután beültek egy cukrászdába. Mire végeztek, a gyerekek teljesen kimerültek. Hajni az egyiket kézen fogva, a másikat a hordozóban cipelve, a cuccokat pedig a babakocsiban tolva sétált vissza a kocsihoz. Fáradt volt, de a lelkét átjárta valami leírhatatlan, büszke béke.
Amikor hazaértek, vacsorára a reggeli maradék palacsintát türelmetlenül ették meg. Aztán a gyerekek szinte azonnal elaludtak. Hajni sírt a kimerültségtől, a félelemtől és attól a nyomasztó érzéstől, hogy elbukott egy olyan vizsgán, amire senki nem készít***e fel. Így aludt el, ruhástól, és mint akit fejbe vertek, azonnal mély álomba merült.
Reggel egy nyomasztó érzésre és fejfájásra ébredt. Riadtan pattant fel az ágyban, kapkodva szedve a levegőt, a tegnapi ruhájában volt. A gondolatai még mindig a kaotikus reggel és az amnézia hálójában vergődtek. Körbenézett. A hálószobában csend volt. A férje sehol.
Hirtelen tértek vissza az emlékei. Lili. A hétéves, okos Lili, akit ő hordott a szíve alatt. És Misi. A kétéves, dacos Misi, aki mindig „anyukának” hívja, mert nemrég pár hónapot kórházban töltöttek, és az orvosoktól mindig így hallotta. Emlékezett rájuk. Emlékezett az egész életükre.
A tegnapi nap egy bizarr, rémálomszerű kép volt – a kiégés és a túlterheltség gúnyos játéka az agyával. De most… most minden a helyén volt.
Istenem… csak álmodtam! – döbbent rá, és hatalmas, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle. Az egész rettenet, az idegenség érzése, a pánik… csak a kimerültség szülte rémálom volt.
A halk léptek most is megérkeztek, pont úgy, mint az álmában. Az ajtó résnyire nyílt, és bebújt rajta a kétéves Misi, nyomában a nővérével, Lilivel.
Hajni kitárta a karját, és széles mosollyal magához ölelte a pizsamás kisfiút, majd a mellé ugró Lilit is. Beszívta a nyakuk tiszta, illatos melegét, és a szíve majd’ kiugrott a helyéről.
– Anyuka, pisilni kell! – mondta a kicsi a megszokott, vékony hangján.
– Gyere, kismanó, szaladjunk! – mondta, és ahogy kézen fogva elindultak a fürdőszoba felé, Hajni pontosan tudta: lehet, hogy az anyaság néha fárasztó, és néha szörnyű álmokat hoz, de soha, egyetlen másodpercre sem cserélné el ezt az életet.
– Gyertek, sütök nektek palacsintát, mielőtt indulunk! – mondta, és közben arra gondolt, milyen jó, hogy szombaton duplázhat.

+++ Kommentelj egy ❤️ jelet, ha tetszett a történet! +++
©️ Boda Ágnes | 2026
📷 A kép illusztráció, forrása: magnific.com

03/08/2026

Kedves Olvasók! A következő történetem holnap (08.04) érkezik az írói oldalamra.

21/07/2026

Az Idő Kertésze – Novella – 🌱 Ez a történet egy fiatal férfiról szól, aki órajavítóként nap mint nap a másodperceket hajszolta, míg meg nem ért***e: az időt nem mérni kell, hanem érezni. Amikor Bence rátalál egy titokzatos zsebórára, megnyílik előtte az Elfeledett Pillanatok Kertje – és egy döntés, ami mindent megváltoztat.

Ha valaha volt olyan napod, amikor megálltál egy pillanatra a természetben gondolkodni, felismerted az elvesztegetett perceidet, megélted a megbánást és válaszokkal távoztál, akkor ez a történet neked szól.

☑️ Ha még csak most találtál ide hozzám, támogass egy követéssel – nálam minden kedden új rövid novella vár!
🔽 Olvasd el itt a történetet (olvasási idő kb. 6 perc):

Bence a város legöregebb órajavító műhelyében ült, ahol a levegőnek mindig fémreszelék- és olajillata volt. Körülötte minden falon kisebb és nagyobb, különleges és egyszerű óra ketyegett: siettek, késtek, de mindegyik könyörtelenül hajszolta a másodperceket.

Bence szemén felerősített nagyító volt, a szeme már égett az egész napi feszült figyeléstől, a válla és a dereka sajgott a görnyedéstől. Úgy érezte, a napjai nem megélt pillanatokból, hanem elvégzendő feladatokból, számlákból és határidőkből állnak. Egy olyan labirintusból, aminek valaki menet közben befalazta a kijáratát.

Aztán egy esős kedden egy különös szerkezet került az asztalára.

Egy zsebóra volt, de a számlapján nem a szokásos római vagy arab számok álltak, hanem tizenkét különböző virág és pillangó rajza. Két mutatója megállt valahol háromnegyed három körül.

Amint felnyitotta, és meglátta a finom mechanikát, a műhely ketyegése lassulni kezdett, majd elcsendesedett. Helyette halk madárcsicsergést, tücsökciripelést és kabócák hangját hallotta.

A karcos üveglapon, ami az asztalán hevert, a lámpa fénye furcsán megtört, és egy apró, ragyogó alak formálódott belőle: egy lány, akinek ruhája színes sziromlevelekből szövődött, a haja pedig az őszi alkonyat mélyvörös színeiben játszott. Flóra volt ő, az Elfeledett Pillanatok Kertjének őrzője.

– Ez az óra nem romlott el, halandó – suttogta a lány, és hangja úgy szólalt meg, mint szélcsengő a nyári szellőben. – Csak olyan szívre vár, amely tudja, hogy az időt nem mérni kell, hanem érezni. Segítesz megmenteni a kertet?

Bence nem kérdezett semmit. A műhely nyomasztó elvárásokkal teli falai után a szabadság ígérete hívta. Csak bólintott, és a következő pillanatban már egy végtelen, ezüstös ködben úszó kertben állt. A feje felett az égbolt olyan volt, mint egy szivárvány.

Flóra feladatokat bízott rá, hogy lássa: meg tudja-e élni az időt.

Elsőként az eltékozolt perc-pillangókat kellett összegyűjtenie. A kert bokrai között apró, szárnyas fénylények repkedtek rendszertelenül. Ezek voltak az emberek eltékozolt percei: a felesleges veszekedések, az üres képernyőbámulás és a fásult nemtörődömség pillanatai. Flóra egy pillekönnyű időhálót adott Bence kezébe.

Amikor a fiú lendületből, görcsös akarással próbált utánuk kapni, a fények egyszerűen elillantak a háló elől. Meg kellett állnia. Mélyen belélegezte a kert illatát, lecsendesít***e a gondolatait, és nem a vadászatra, hanem magára a mozdulatra és a pillangók ritmusára figyelt. Amikor teljesen eggyé vált a jelennel, a fénylények szinte maguktól szálltak a hálójába.

Amikor összegyűjtött hatvanat, Flóra leállította. A lány érintésére minden elvesztegetett perc-pillangó ihlet-pillangóvá változott, amelyeket el is küldött a gazdájuknak. Bence ámulva nézte ezt a szürreális, mégis ismerős tájat.

Ezután Flóra a kert szélére vezette, ahol fekete, száraz, tüskés növények nőttek.
– Ezek a megbánás virágai – mondta a lány. – Azok a pillanatok, amiket az emberek felismertek, és kétségbeesetten szeretnének visszakapni.

Flóra látta rajta, hogy érti az idő szövetét és lényeit, így hát úgy döntött, felkéri a fiút az öntözésükre. Bence igent mondott, mert nagyon elszomorította a látványuk. A megbánás virágainak öntözése nehéz feladat volt: az eltékozolt perc-pillangók átváltozásakor keletkezett időport kellett a levegőbe párolgott könnycseppekkel kikevernie.

Ahogy Bence a száraz ágakra nézett, eszébe jutottak a saját megélései. Minden, amit megtett, de nem kellett volna, és minden, amit nem tett meg, pedig meg kellett volna. A szívét hirtelen átjárta a közös emberi esendőség érzése. Ebben a pillanatban a cseppek gyűlni kezdtek, és a nektár összeállt a kezében. Ahogy a nedű a szirmokhoz ért, a fekete virágok mélykék színben kezdtek pompázni, tüskéik pedig puha, gyógyító levelekké alakultak. Ekkor hála járta át Bence szívét, és arra gondolt: ezt minden embernek meg kellene tanulnia ahhoz, hogy az idő gyógyítani tudjon. Ettől a csodától megbabonázva állt egy darabig, mire észrevette, hogy Flóra a kert közepén álló fa felé hívja.

A hatalmas, homokóra formájú fa alatt Flóra kinyitotta a zsebórát. Bencének a mutatókat be kellett állítania pontosan ott, ahol a múlt és a jövő összeér. Vajon hol van a jelen? Ez volt a legnehezebb: elengedni a holnap miatti aggodalmat és a tegnap miatti fájdalmat. Vajon melyik két virág lehet az, ahol a mutatóknak állniuk kell?

Bence körülnézett a kertben. A számlapon most felismerte a virágokat: hat óránál a megbánás kék virágai nyíltak, tizenkét óránál a t***ek mezeje hullámzott. Bence megért***e, mit kell tennie. Nem a múlton kellett rágódnia, és nem a jövő miatt kellett szorongania. Finoman megfogta az órát, és hat órára húzta.

A számlap felragyogott. A múltat és a jövőt elválasztó mutatók felizzottak. Az égbolt szivárványhidat képezett a fa fölött. Bence az órát a fa törzsébe illeszt***e, amint meglátta, hogy ott a helye.

Amikor Bence Flóra mellé lépett és kérdőn nézett rá, Flóra válaszolt:
– Teljesít***ed, amire nem is kellett téged kérnem. Választhatsz, Bence. Visszatérsz a ketyegésbe, vagy itt maradsz velem, és te leszel az idő kertésze. De tudd: ha maradsz, számodra megszűnik a „késő” és a „korán” fogalma, mindig időben leszel, de soha többé nem látod a várost. Én az elfeledett pillanatok őre vagyok, őrzöm az időt, te pedig az idő kertészeként helyrehozhatod, amit az emberek elrontanak.

Bence maga elé képzelte a szürke utcákat és az embereket, akik mindig sietnek. Aztán ránézett Flórára, akinek a szemében az idő örökkévalósága csillogott.
– Csak egy napot kérek a kinti világban, hogy elrendezzem a dolgaimat!

A kérése teljesült, Flóra odaadta neki a zsebórát. Bence másnap korán reggel bement a műhelybe, összeszedte a személyes holmiját és let***e az asztalra a felmondását:

„Nem tudok többet jönni. Előre nem látható okokból messzire kell költöznöm, nem tudom ellátni ezt a munkát többé.”

Majd utoljára felkereste az idős nénit a szomszédból, akinek évek óta ingyen javította a falióráját. Megsimogatta a kapuban ülő macskát, aki mindig a lábához dörgölőzött, amikor odaért. Nem voltak már felmenői és éppen szerelme sem, ezért minden megtakarítását egy olyan alapítványnak utalta át, amely parkosítással foglalkozott. Délután még utoljára elsétált a sarki pékség elé, ahonnan évek óta a reggeli kávéját vette, és kedves pillantást vetett az idős eladóra, aki mindig tudta a nevét. Megállt a közeli park szélén, és nézte a gyerekeket, akik a levelek között szaladgáltak. Tudta, hogy a várost nem a munkája t***e szürkévé és élhetetlenné, hanem az, ahogyan ő tekintett rá. Most, hogy búcsúzott, hirtelen minden apró részlet élessé és értékessé vált a számára. A szíve majd meghasadt a gondolatra, hogy soha többé nem látja őket, mégis érezte: az ő hivatása már nem négy fal közé szól.

Késő délután kiment a város főterére, a monumentális toronyóra elé. Mielőtt hatot ütött az óra, amikor a hazasiető tömeg a legsűrűbb volt, Bence megállt a tér közepén. Elővette a virágos zsebóráját, egy utolsó pillantást vetett a nyüzsgő világra, majd beállította a mutatókat. A harangjáték végén, a járókelők szeme láttára az alakja finom, ezüstös köddé vált, amit a szellő azonnal eloszlatott. Az emberek csak bűvésztrükknek vélték és megtapsolták.

Évekkel később a régi, omladozó óraműhelyt és a szomszédos raktárakat lebontották, a helyükön pedig egy apró parkot hoztak létre. A városlakók hamar észrevették, hogy abban a parkban valahogy másképp telnek a percek. Aki leül a padokra, furcsa módon elfelejti elővenni a telefonját, a szívverése megnyugszik, és csak a gondolataira figyel. Nem látták, hogy az ihletpillangók ilyenkor szállnak a homlokukra, de érezték, hogy ötletekkel, megoldásokkal és válaszokkal telve folytatják útjukat.

És minden évben, pontosan azon a napon, amikor Bence eltűnt, a napóra mellett, a park fűszálai között kinyílik egyetlen apró, mélykék szirmú vadvirág. Bár szinte láthatatlan, aki elmegy mellette, megtorpan egy pillanatra, mert úgy érzi, mintha a szabadság és a végtelen idő illatát sodorta volna felé a szél.

+++ Kommentelj egy ❤️ jelet, ha tetszett a történet! +++

©️ Boda Ágnes | 2026
📷 A kép illusztráció, forrása: magnific.com

20/07/2026

Kedves Olvasók! A következő történetem holnap (07.21) 18:00 órakor érkezik az írói oldalamra.

14/07/2026

Egy kabát, mint páncél – Novella – 🧥 Ez a történet egy fiatal nőről szól, aki rájön, hogy a biztonság, amit nap mint nap magára húz, mégis fogva tartja. Ez a novella azoknak szól, akik ismerik a szorongás finom rezdüléseit, a túlélés rutinjait, és azt a pillanatot, amikor a világ hirtelen túl közel kerül.

Ha valaha volt olyan napod, amikor egy apró váratlan esemény kibillentett, és újra kellett építened magad, akkor ez a történet neked szól.

☑️ Ha még csak most találtál ide hozzám, támogass egy követéssel – nálam minden kedden új rövid novella vár!
🔽 Olvasd el itt a történetet (olvasási idő kb. 6 perc):

Május közepe volt, az a fajta nap, amikor a sugarak napközben nyári táncot járnak, de reggel még álmos téli nyújtózással kezdenek. 6:25. Zsanett a gardrób előtt állt, már felöltözve, és a kabátokat nézte, mintha valamelyikük majd megszólalna, és eldöntené helyette, hogy mit vegyen fel. A fejében folyton szólt a narráció, néha egyszerre több is. Most is azon gondolkodott, hogy vajon hogy érzi magát a sötétlila szőrös kabátja, hogy már fél éve nem vette magára. Mellette a téli, sötétkék gyapjúkabát méltóságteljesen lógott a fogason: vastag, nehéz, decens, és úgy tompította a világot, mint egy páncél. Hat hónapig ez volt a védelmezője. De mára odakint tizenöt fokot ígértek. Mától új védelmezőre van szüksége.

A gondolat, hogy a kedvenc kabátja nélkül menjen ki, olyan volt, mintha valaki hirtelen lekapcsolná a villanyt egy ismeretlen szobában. A gondolat, hogy felvegye, pedig olyan, mintha valamire köteleznék. Ettől a gondolattól hirtelen átjárta a kellemetlen borzongás. Ő többet nem akarja ezt a kabátot látni. Végül mégis a lilát vette fel.

A nap a szokásos mederben telt, amíg elérkezett az ebéd ideje.

A közeli kifőzde felé menet a nap rásütött a sötét szövetre. A kabát bélése lassan, alattomosan kezdett hozzátapadni a hátához. Egy izzadságcsepp elindult lefelé a gerince mentén, és Zsanett léptei lelassultak. A bal zsebében a telefonját érezte, a jobban a kulcsot morzsolgatta: a kis fémkarikát, amin egy kopott szívecske medál és a kaputelefon tokenje lógott. A mozdulat ritmusa mindig megnyugtatta.

Aztán minden szétesett.

Egy sötét autó indexelés nélkül hajtott ki a mellékutcából, leszorítva a bringasávban egyenesen haladó biciklist, majd továbbhajtott. A srác hirtelen félrerántotta a kormányt, felugratott a járdaszegélyre, és a könyökével hátulról fellökte Zsanettet. Ez maga volt a vég számára. Váratlan, kontrolltalan, túl közeli. A térdére esett, a kulcs kirepült a kezéből, ahogy esés közben maga elé támaszkodott a kezeivel és egy halk, fémes csörrenéssel eltűnt a csatorna rácsai közt.

A biciklis lihegve, még mindig sokkosan odakiáltott neki:
– Te jól vagy? Ne haragudj… ki kellett térnem az az idióta elől.
Zsanett oldalra ült és felnézett rá. A hangja nyugodt és rezzenéstelen volt, mintha még mindig az ügyfélszolgálaton dolgozna.
– Igen. Láttam. Köszönöm. Semmi gond. Jól vagyok.

A srác bólintott, még egyszer elnézést motyogott, aztán elhajtott.

A feszültség egyetlen hideg jégcsapként hasított a szívébe. A mellkasa összeszorult, a fülében zúgni kezdett a vér. A kabát hirtelen elviselhetetlenül forró lett, mintha valaki belülről gyújtotta volna meg. Le kellett vetnie, az ujjai beakadtak, a szövet ellenállt, ő pedig rángatta, míg végül sikerült. A kabát a földre zuhant mellé egy puffanással. A telefon! Még mindig benne volt. A puffanás hangjából tudta, hogy legalább az nem veszett el.

Ott ült a járdán, egy szál vékony blúzban. A karján végigfutott a szél hűvöse, ahogy belekapott a szellő a blúz finom anyagába, A madarak hangja túl magas volt, az utca túl oldalán a busz moraja túl mély. A világ egyszerre lett túl sok és túl éles.
Pár másodpercig mozdulatlanul ült. A sírás fojtogatta, de nem jött ki. A kabát nélküliség érzése olyan volt, mintha valaki letépte volna róla a ruháját is. Védtelen volt és túl sok inger volt körülötte. De magán elviselni sem tudta többé.

Aztán vett egy mély levegőt. A mellkasa lassan engedett. Ránézett a kabátra, majd a csatornarácsra. Nem volt mély és az alján megcsillant a szívecske medál.

„A kulcs lent van. A kabát mellettem van. Én itt vagyok.”

Az agya azonnal ezer opciót kezdett gyártani:
„Keressek egy ágat? Hívjam a közterület-fenntartókat? Gyártsak mágnest? Tépjem fel és nyúljak be?”

Lassú levegővételekkel végre újra érzékelni kezdte a környezetét, és hogy a járókelők kérdezgetik, hogy mi baja esett, hívjanak-e mentőt. A félelem lassan, szinte észrevétlenül alakult át valami könnyűvé. A szél érintése és a madarak hangja már nem bántotta, amint felfedezte bennük a ritmust. Ez kitisztította a fejét.

Kiválasztotta a gondolatai közül a leglogikusabbat és végül válaszolni is tudott:
- Nincsen baj, csak a kulcsom a csatornába esett, de megoldom, köszönöm!

Letérdelt a rácshoz. A táskáját kiborította a járdára: papírzsepi, kézfertőtlenítő, belépőkártya, iratok, egy nagy hűtőmágnes szuvenír, amit a kolléganőjétől kapott ma, és a neszeszer, amiben a smink mellett a hosszú szaténszalagot is tartotta, amit biztos, ami biztos alapon mindig magánál hordott, hogy egyedül fel és le tudja húzni a hátul cipzáras ruháit.

A szalag végére szorosan rákötötte a mágnest és lassan, centiről centire engedte le a rögtönzött horgászzsinórt az egyik résen át. A keze egy pillanatra megremegett, a mágnes koppant a beton, de aztán egy fémes csikorgás jelezte, hogy bizony kapás van.

Zsanett lélegzetvisszafojtva húzta fel, hogy le ne essen a mágnesről.

Amikor a kulcs újra a kezében volt, felállt, leporolta magát, lefertőtlenít***e a kezét, majd a kabátot is felvette a földről, de nem vette magára. Összehajtotta, a karjára fekt***e, és elindult. A gyomrában még ott volt a feszültség, de sikeres kulcshorgászat miatt csak az járt a fejében, hogy ezt biztosan elmeséli a kolléganőjének.

Aznap délután nagyon büszke volt magára, de estére túltelítődött, és csak hagyta, hogy ezernyi gondolat fusson végig rajta, lepörgetve a szeme előtt a számtalan lehetséges végkimenetelt. Végül zenét hallgatott, hogy a ritmus segítsen elcsendesíteni a gondolatokat.

Másnap reggel a gardrób előtt nem a sötétlila kabát után nyúlt. Egy lenge rövid ujjú ruhát vett elő egy farmer mellényt és felvett hozzá egy nehéz, masszív bakancsot. A textúrák ellentéte működött: a meztelen karok szabadsága, a hasa és háta védelme, valamint a lábak nehézsége egyensúlyt teremtett.

Nem volt már szüksége a páncélra, sem a lila kabátra, amihez a rossz emlék kötötte.

Zsanett felfedezte a saját működésének az új szintjét: a kontrollált káoszt. A rutin feladása és a védtelenség megélése nem maradt egyszeri sokk; a következő hetekben tudatos kísérletezéssé, önmaga tesztelésévé vált.

Rájött, hogy a valódi struktúra nem a külvilág merev szabályaiban van, hanem abban a képességében, hogy ő maga képes keretet adni a saját belső viharainak. Így hát szabályokat alkotott a szabálytalanságra. Bevezetett egy új rituálét: este megengedte magának a „Spontaneitás Félóráját”.

Beállította a telefonján az időzítőt pontosan 30 percre. Ez volt a keret. Ezen az időn belül viszont engedte, hogy az csapongás teljesen átvegye az irányítást. Rájött, hogy akkor aznap a szaténszalaggal nemcsak a kulcsát szabadította ki, hanem a leleményességével saját magát is ki tudja húzni bármilyen gödörből, ha kell.

+++ Kommentelj egy ❤️ jelet, ha tetszett a történet! +++

©️ Boda Ágnes | 2026
📷 A kép illusztráció, forrása: magnific.com

13/07/2026

A következő történetem holnap, július 14-én (kedden) 18:00 órakor érkezik az írói oldalamra.

07/07/2026

Régi gombok gyűjteménye – Novella – 🔑 Ahogy teltek a hetek, Irén egyre erősebben érezte, hogy valamit tennie kell. Nem a haláltól félt, hanem attól, hogy terhet hagy a gyerekeire. És amikor egy újságcikk szembesít***e azzal, mennyi „lom” marad egy élet után, úgy döntött: ő maga küzd meg a saját múltjával. Ez lett élete utolsó nagy projektje.

Ez a novella nem a halálról szól, hanem arról, hogyan készül fel rá valaki úgy, hogy közben az életét rendezi.

Ez a történet azoknak szól, akik valaha is érezték, hogy a tárgyak mögött ott lapulnak az emlékek, a félelmek, a szeretet.

☑️ Ha még csak most találtál ide hozzám, támogass egy követéssel – nálam minden kedden új rövid novella vár!
🔽 Olvasd el itt a történetet (olvasási idő kb. 6 perc):

A vasárnapi ebéd utáni pihenője közben Irén az ablak mellett ült, kezében egy friss női magazinnal, de nehezen tudott koncentrálni. Hetek óta ugyanaz a gondolat kínozta, egy belső, halk, de mégis mardosó kérdés:

„Mi lesz velem, miután eltávozok az élők sorából?”

Katolikusnak nevelték, vasárnaponként ott ült a hideg padsorokban, mégsem hitt a megfogható mennyországban, pláne nem a kénköves pokolban – hiszen a Bibliát forgatva pontosan tudta, hogy a pokol mai képe inkább emberi kitaláció, mintsem isteni szó.

De hitt valami másban. Mélyen, a csontjaiban érezte, hogy létezik egy láthatatlan háló, ami összeköti a lelkeket. Valami megmagyarázhatatlan, mindenható erő. Isten. De ez az Isten nem volt az a mindent megbocsátó, mézes-mázas jóság. Ha az lenne, nem nézné végig a világ szörnyűségeit.

Amikor Irén este bekapcsolta a tévét, és a híradóban fegyveres konfliktusokról, bántalmazott nőkről és síró, védtelen gyermekekről látott képeket, a torka összeszorult, könnyek szöktek a szemébe, és összekulcsolt kézzel suttogva imádkozott:
– Szánd meg őket, jó Istenem… És ha a lélek valóban végtelen, ha tényleg újra testet ölthetek, kérlek, engedd, hogy legközelebb a világnak ne azon sarkába szülessek!

Öt éve élt egyedül, mióta a férje elhunyt. A fia, Jani, messze külföldön épített karriert, a lánya, Ildi, pedig a saját élete mókuskerekében pörgött: három nagy gyerek, munka, háztartás. Irén jól ismerte a kifejezést a lapokból: szendvicsgeneráció. Tudta, hogy Ildinek sincs segítsége, ott feszül a présben a felnövő gyerekek és az idősödő anyja között. Irén megfogadta: ő nem lesz teher. Nem fogja ráömleszteni a saját magányát, inkább segít ahol tud.

A fordulópontot egy látszólag jelentéktelen újságcikk hozta el. A női magazinban megakadt a szeme a cikk rideg, szikár tényein:
„Mit hagyunk magunk után?”

Irén mélyen elgondolkodott, ahogy végignézett a szobán. A polcokon sorakozó porcelán nippek, a falitányérok, az utazásokról hozott egzotikus faszobrok, a sűrűn tömött házikönyvtár… mindaz, ami ő és a férje volt, ami az emlékeiket, az életüket jelent***e, a cikk szerint másnak nem lesz más, mint lom. Nyomasztó, fojtogató örökség, amivel csak a baj van. Több száz vagy ezer tárgy is lehet, amit valakinek egyszer egyenként a kézbe kell vennie, és döntést kell hoznia róluk.

„A hagyaték felszámolása a gyászolók utolsó, sokszor legnehezebb traumája” – állt a lapban.

Irén nem akarta ezt a gyerekeinek. Másnap elment a könyvtárba, kikölcsönözte a cikkben említett svéd lomtalanításról és a tárgyak elengedéséről szóló könyveket, és nekilátott élete utolsó nagy projektjének. Úgy döntött, ő maga küzd meg a saját múltjával.

A konyhában kezdte. Három hatalmas kartondobozt állított a padlóra:
FONTOS: Azok a tárgyak, amelyekhez elszakíthatatlan, személyes emlék fűzi.
ELADÓ: Amit el tud engedni, de értéke van, így ingyen nem adná.
INGYEN ELVIHETŐ: Amihez nem kötődik, és bárkinek odaadná, csak ne terhelje a házat.

Az első napok nehezek voltak. Amikor leemelt egy rézdíszt a falról, a fém hideg érintése egy régi, balatoni nyaralást idézett fel. Amikor a bőrképet vette a kezébe, az esküvő és a nászajándékok bontogatása jutott eszébe, amikor pedig a szekrény mélyén lévő hiányos ünnepi étkészletet vette elő, az a szomorú születésnap jutott eszébe, amikor a fia gyerekkorában a kistányért eltörte.

Hol a nosztalgia, hol a szomorúság, hol az öröm, hol a düh ríkatta meg.

Aztán a második napon a recepteskönyvek között talált egy üres, vastag jegyzetfüzetet. Ekkor támadt az ötlete: ha a tárgyakat nem is tartja meg, a történetüket igen. Valahányszor elpakolt valamit, kinyitotta a füzetet, és a saját kerekded, dőlt betűivel leírta a tárgy történetét.

Amikor a gyerekek telefonon kérdezték, hogy van, végre őszintén, csengő hangon felelte:
– Jól vagyok, drágáim! Újra hasznosnak érzem magam, rendszerezek, pakolgatok, sok a lim-lom itthon.

Szombatonként kiment a helyi bolhapiacra árulni, a dolgok nagy részét el tudta adni, a pénzt félret***e. Vasárnap a mise után pedig az ingyen elvihető dolgokat intézte a rászorulóknak.

Eltelt több, mint egy év így. Nem volt látványos a pakolás, de a szekrények végül mind kiürültek. Irén fittebb volt, mint valaha, a munka célt adott a mindennapjainak. Már végzett a nappalival, a kamrával, a két hálószobával és a garázzsal is. Már csak a gardróbszoba volt hátra.

De a tél kegyetlen volt. Egy alattomos tüdőgyulladás ledöntötte a lábáról. Kórházba került, és a napok múlásával a tiszta pillanatokat felváltotta az oxigénhiányos köd. Komplikációk léptek fel. Irén érezte, hogy a teste feladja, a levegő elfogyott. Nem a haláltól félt – hiszen tudta, hogy a lelke szabad lesz –, hanem attól, hogy nem fejezte be a projektet.

Ildi mindennap ott ült az ágya mellett, és Jani is hazarepült az utolsó hétre. Irén az egyik nap hirtelen jobban lett, a lélegeztetőgépet sem igényelte már. Egy órát önfeledten beszélgettek, de érezte, hogy ez csak Isten utolsó ajándéka, mert ismét fogy a levegő. Ekkor mereven a gyermekei szemébe nézett.
– A gombok! – suttogta rekedten. – A régi gombok gyűjteménye! Vigyázzatok rá, ott van minden!
Ezek voltak az utolsó szavai.

A temetésre két héttel később került sor. A végakarat szerint a búcsúztató előtti fogadást, a ravatalt a házban szervezték meg. Amikor Ildi és Jani a tragédia óta először fordították el a kulcsot a zárban, és beléptek a szülői házba, a szavuk is elakadt, azt hitték rengeteget kell majd pakolniuk.

A falak üresek voltak, frissen kimeszelve. Eltűntek a poros nippek, a nehéz bőrképek, és a felesleges bútorok is. Tér volt és tisztaság. A nappali sarkában katonás rendben állt néhány doboz, gondosan felcímkézve: „FONTOS” és „ELADÓ”.

A testvérek nem értették a rendszert, és nem volt idő gondolkodni sem: át kellett rendezniük a házat, mert másnap jönnek a vendégek. Hogy legyen hely a gyászolóknak a nappaliban, a dobozokat gyorsan behordták az egyetlen érintetlenül maradt helyiségbe, a gardróbba.

Másnap a temetés csendes volt, mindössze néhány közeli rokon és pár régi ismerős kísérte el Irént. A halotti tor után a rokonok elszállingóztak. Jani és Ildi magukra maradtak a kongó, tiszta házban.

– Meg kell néznünk a széfet – mondta Jani, a papírokat rendezgetve. – A hagyatéki leltárhoz fel kell írni, mi van benne. De fogalmam sincs a kódról vagy a kulcsról.

Megpróbálták felfeszíteni, de a régi, masszív vasszerkezet ellenállt. Janinak aznap este indulnia kellett vissza, a repülője nem várt.

– Rád bízom, Ildi. Ha találsz egy lakatost, szólj – mondta, majd egy gyors ölelés után elment.

Ildi egyedül maradt a csendes házban. Napokig járt vissza a leltárt írni, de eleinte csak a konyhában állt, a kabátját le sem vette, csak a gyerekkori pöttyös bögréjét szorongatta. Úgy érezte, ha nekiáll, azzal eldől, végleges lesz, hogy az anyja nincsen többé. Míg egy délután, belekezdett és a gardróbban ülve, megpillantotta az asztalon felejtett, kopott bádog süteményes dobozt. Mintha az édesanyja direkt hagyta volna elől. Leemelte a fedelét. Százféle színű, régi gomb volt benne, sokra még emlékezett gyerekkorából.

„A gombok! Vigyázzatok rá, ott van minden!” – hasított bele anyja utolsó mondata.

Ildi szíve hevesen verni kezdett. Csak egy megérzés, mintha az édesanyja vezetné a kezét. Bedugta a kezét a gombok közé, és túrni kezdett. Az ujjai valami hideg, szögletes fémet érint***ek. Egy kulcsot húzott elő.

Azonnal a telefonért nyúlt majd a széfhez rohant. A bátyját hívta videótelefonon:
– Jani, nézd! Megvan! Itt volt a gombok között! – kiáltotta a telefonba, a kamerát először a kulcsra majd a széfre fordítva.

A kulcs tökéletesen illeszkedett a zárba, majd egy halk kattanással elfordult. Ildi remegő kézzel nyitotta ki az ajtót.

Arra számítottak, hogy csak a családi ékszerek, némi készpénz és régi fényképek kerülnek elő, amiket Irén biztonságban akart tudni. Volt is ott egy kis ékszeresdoboz, egy doboz tele régi fényképpel és egy boríték készpénzzel. Jani arca felragyogott a képernyőn:
– Megvannak a családi aranyak és a pénz! Fantasztikus. Így már teljes lesz a leltár. De mik azok a füzetek mögötte?

A széf hátuljában ugyanis tizenkét, számozott vastag füzet sorakozott.
– Nem tudom – mondta Ildi.
– Jó, a lényeg, hogy a hivatalos dolgok megvannak. Figyelj, Ildi, nekem most mennem kell, kérlek, intézd a leltárt. Szia! – és Jani let***e. Feszült volt, de nem az értékek miatt. Mindig rosszul viselte, ha nem tud segíteni. Gyerekként is dühös lett, ha eltört valami, amit nem tudott megjavítani.

Ildi let***e a telefont az asztalra. Kihúzta az első, „1”-es számmal jelölt füzetet. Belelapozott.

A papírról az édesanyja jól ismert, kerekded, dőlt betűi néztek vissza rá. Az első oldalon a konyhai rézmozsár és története állt:

„Ezt a mozsarat a nagymamámtól kaptam, még amikor gyűjtötték nekem a stafírungot. Akkor még nem tudtam, hogy a szerelemhez nem recept kell, hanem türelem, tisztelet és törődés. Sokszor ebben törtem a fűszereket apátoknak is, na meg a borsot az orra alá.”

Ildi végigsimított a papíron. Lapozott, és meglátta a falitányérok, a nippek, a régi csipkék történeteit – az anyja és apja életét, az anyja sajátos, ízes beszédstílusával, humorával és könnyeivel leírva. Nemcsak a tárgyak kaptak értelmet, hanem Irén minden titkos félelme, imája és a gyerekei iránti végtelen, óvó szeretete is.

Könnyeivel küszködve, ahogy a füzetet a mellkasához szorította, hirtelen megért***e, mire gondolhatott anyja, amikor azt mondta: a lelkek összekapcsolódnak. Nem a menyországra vagy a túlvilágra gondolt, hanem a gondolatokra. Irén a tudtán kívül a történetekből olyan láthatatlan hálót szőtt, amelyben tovább élt.

+++ Kommentelj egy ❤️ jelet, ha tetszett a történet! +++

©️ Boda Ágnes | 2026
📷 A kép illusztráció, forrása: saját fotó

Boda Ágnes - író

04/08/2026

03/08/2026

21/07/2026

20/07/2026

14/07/2026

13/07/2026

07/07/2026

Cím

Weboldal

Értesítések

Parancsikonok

Megosztás

Adatlap eltávolítási kérelme