25/09/2026
A díjakat és az elismeréseket politikai aprópénzre váltó, szűkös elme mindig a maga egyszerű reflexe szerint mér. Ha egy magyar író eljut arra a szintre, ahol a világ szellemi elitje fejet hajt a művei előtt, a hazai közeg jelentős része azonnal megsértődik. Megsértődik, mert nem kapott tőle könnyű simogatást, nem kapott olcsó nemzeti giccset, sem rózsaszín illúziókat a saját nagyszerűségéről.
Azt kiabálják: „magyargyűlölő”. Azt terjesztik: „biztosan politika áll mögötte”.
Pedig Krasznahorkai László szövegeit – s a neki járó elismerést – nem a napi politikai marakodások vagy a pillanatnyi hatalmi harcok határozzák meg. Aki olvasott tőle egyetlen összefüggő, hömpölygő körmondatot is, az pontosan tudja, hogy az ő világa nem a felszínes szlogenekről szól, hanem az emberi létezés legmélyebb, legnyersebb és leghidegebb szöveteiről. Arról a pusztulásról, reménytelenségről s mégis fel-felvillanó, szigorú szépségről, amelyben a közép-európai ember – s benne a magyar – évszázadok óta vegetál.
Aki a tragikus tisztánlátást és a kíméletlen diagnózist „gyűlöletnek” nevezi, az csupán azt bizonyítja, hogy képtelen a szellemi munkára. Az a közönség, amelyik csak azt a tükröt fogadja el, amelyben szépnek és hibátlannak látszik, óhatatlanul szétzúzza az olyan művész tükrét, aki megmutatja a repedéseket is.
Krasznahorkai Lászlót nem kell megvédeni. A mondatai, az a szikár, szinte elviselhetetlenül nehéz irodalmi struktúra, amit felépített – túlélik a mostani zajt, a kommentmezők primitív hőbörgését s a törpe politikai adok-kapok minden szereplőjét.
A világirodalmi súlyt nem osztogatják szimpátia alapján. A valódi nagyság szomorú sajátossága pedig pontosan az, hogy a saját fészke érti meg a legkevésbé s támadja a legdühösebben.