16/03/2026
Néha több ezer ember előtt játszom. Néha jóval kevesebb előtt. De a színpadról nézve ez valahogy sosem a számokról, sokkal inkább a közösségről szól. És én úgy érzem, hogy a miénk egy valódi közösség. Az évek alatt rengeteg ember, sok-sok arc vált ismerőssé. Sokszor előfordul, hogy a reflektorok fényében felismerem valakinek a mosolyát az első sorban, vagy egy mozdulatot, vagy nem látom ugyan, de a már hagyományossá vált, cinkos és kedves bekiabálásából tudom, hogy ott van ő is. Nem is közönség előtt játszom ilyenkor, inkább olyan érzésem van, mintha barátok előtt zenélnék.
Vannak köztetek olyanok, akik régóta velünk járnak ezen az úton. Olyanok is, akik egy időre eltűntek, majd egyszer csak újra felbukkantak egy koncerten. És vannak, akik már nem egyedül, vagy ketten érkeznek, mint régen, hanem hárman, négyen – egy új család történetével együtt. És vannak arcok, akik egyszer csak eltűnnek.
Ilyenkor néha elgondolkodom, vajon mi lehet velük. Azokkal, akik korábban ott álltak az első, vagy a tizennegyedik sorban, vagy odajöttek a koncert után egy kézfogásra, ölelésre, beszélgetni egy kicsit, esetleg kértek egy közös fotót. Egy idősebb úr is eszembe jut például, aki szinte mindig ott állt az első sorban. Szerettem, szerettük nézni, ahogy átadja magát a zenének: énekelt, mosolygott, táncolt, minden pillanatban ott volt velünk. Aztán egyszer csak nem láttam többé. Szeretek arra gondolni, hogy olyankor épp egy másik koncerten van, amikor nem velünk, és ugyanolyan lelkesedéssel énekel valahol, és lankadatlanul jön-megy, jókedvűen éli a napjait és hogy hamarosan újra találkozunk.
Ma egy megrendítő hír jutott el hozzám – sajnos az elmúlt hónapokban nem az első –, és ismét eszembe jutott mindez. Mert néha azért tűnik el egy ismerős arc a tömegből, mert sajnos elment közülünk. Ilyenkor az ember csak azt kívánja: bárcsak minden eltűnés mögött egy új történet lenne és abban bízik, hogy csak azért nincs ott, mert az élet máshová sodorta.
De visszatérhet még.
