20/09/2026
MOMO.
Nem tervezett gyerek voltam, de miután már fixen jöttem, fiúnak vártak: Jánosnak.
Apukámtól kaptam a MOMO című könyvet, és én Momót mindig fiúnak képzeltem.
Nemrég a fiammal megnéztem a könyvből készült filmet, és egyszer csak ott állt előttem:
MOMO LÁNY.
Meglepett, össze zavart
És gyógyító volt.
Egy régi történet bennem más narratívát kapott.
Mennyire erősen épülnek belénk azok a képek, amelyeket gyerekként kapunk magunkról és a világról.
Hogy milyennek vártak.
Milyennek láttak.
Milyennek kellett volna lenned.
A belső párbeszédünk pedig sokszor ezekből a gyerekkori hangokból születik.
A szüleink hangján kezdődik.
„Te ilyen vagy.”
„Te olyan vagy.”
„Ezt nem tudod.”
„Légy erős.”
„Ne legyél ilyen érzékeny.”
És egyszer csak már nem tudjuk, hogy ki beszél bennünk.
Momo történetében is az egyik legfontosabb kérdés az, hogy meghalljuk-e még a saját hangunkat.
És talán az önismeret egyik legmélyebb része éppen ez:
visszamenni azokhoz a régi történetekhez, amelyeket magunkról elhittünk,
és megkérdezni:
Biztos, hogy ez én vagyok?
Lehet, hogy nem János vagyok.
Lehet, hogy nem az vagyok, akinek vártak.
És lehet, hogy Momo sem az, akinek én gyerekként elképzeltem.
Hanem mindketten azok lehetünk, akik valójában vagyunk.
