27/04/2026
Wir befinden uns in einem fortlaufenden Arbeitsprozess. Das Non-Deterministic Theatre ist eine der spannendsten Theaterformationen, die je ans Licht gekommen sind. Es ist eine enorme Herausforderung, die Konflikte des heutigen Menschen auf der Bühne zu zeigen, in einer Welt, die sich von Minute zu Minute verändert. Es wirft zahlreiche Fragen auf: Wen interessiert Theater heute überhaupt noch, wie lange kann man die Aufmerksamkeit des Publikums halten, was „trägt“ ein Stück: das Visuelle, die Bewegung oder der Text? All das sind Fragen, die die Herausbildung einer Theatersprache des 21. Jahrhunderts grundlegend bestimmen.
Wir sind der Ansicht, dass es keinesfalls das Visuelle sein kann, denn mit den virtuellen Möglichkeiten, die KI bietet, kann ein realer Raum niemals konkurrieren. Die Stärke des realen Raums kann gerade darin liegen, dass er Körper, Präsenz, Material, Unbeholfenheit, Fehler und Nähe bedeutet. Auch der dramatische Bogen kann nicht mehr derselbe sein wie vor hundert Jahren, denn der heutige Mensch hat eine völlig andere Dramatik, ihn interessieren andere Dinge als die Menschen früherer Epochen.
Der Mensch des 21. Jahrhunderts ist grundsätzlich einsam. Er hat enorme Erwartungen an das Leben, die größtenteils jeder Realität entbehren. Und mit dem Auftreten der KI hat die Menschheit einen Freund gefunden, der immer als unterstützende Kraft da ist, nie müde wird und uns immer zustimmt. Doch das führt zur Entstehung eines falschen Selbstbildes, in dessen Verlauf der Mensch seine noch bestehenden Beziehungen verliert, weil er gegenüber allem intolerant wird, was nicht mit ihm und seinen Vorstellungen von der Welt identisch ist. Jeder will etwas anderes zeigen, als er tatsächlich ist, und dieser zustandsbedingte Rollenverlust betrifft nahezu alle.
Diese eigentliche Dramatik lässt sich auf eine einzige Weise zeigen: indem wir aus einzelnen Situationen Ausschnitte herausschneiden und beim Zuschauer das Gefühl erzeugen, als würde er in ein Zimmer hineinschauen, in dem etwas geschieht, das aber schon vor seinem Blick begonnen hat und auch weitergehen wird, nachdem er das Zimmer wieder „verlassen“ hat. In diese Aufführungen kann man jederzeit einsteigen und sie jederzeit wieder verlassen, da sie im klassischen Sinne keinen dramaturgischen Bogen haben und nicht auf Katharsis abzielen.
Die Figuren lamentieren. Ihre Gedanken kreisen ausweglos um ein Thema, wobei sie in jedem Fall die KI in Echtzeitinteraktion nutzen. Doch die KI ist eine Maschine. Sie fühlt nicht und hat keine Bezugsgrundlage. Ganz zu schweigen davon, dass die Menschen auch in dieser Situation nur das hören, was sie hören wollen, und nicht das, was ihnen jemand mit helfender Absicht sagt.
In erschreckend alltäglichen Situationen reiben sie sich endlos auf, in einem ständigen Zwang zur Selbstrechtfertigung, während sie ununterbrochen äußere Hilfe erwarten. Diese Situationen sind erst dann wirklich unangenehm, wenn wir sie betrachten, denn solange wir selbst in ihnen stecken, fällt uns ihre Aussichtslosigkeit nicht auf. Deshalb halten wir einen Spiegel vor.
Folyamatos munkában vagyunk. A Non-Deterministic Theatre az egyik legizgalmasabb színházi formáció, ami valaha napvilágot látott. Hatalmas kihívás színpadon megmutatni a mai ember konfliktusait egy percről percre változó világban. Rengeteg kérdést vet fel: kit érdekel ma még a színház, mennyi ideig lehet lekötni a közönséget, mi „viszi” el a darabot: a látvány, a mozgás vagy a szöveg? Ezek mind olyan kérdések, amelyek alapvetően meghatározzák a XXI. századi színház formanyelvének kialakítását. Úgy gondoljuk, hogy a látvány semmiképp, mert az AI nyújtotta virtuális lehetőségekkel soha nem veheti fel a versenyt egy valós tér. A valós térnek éppen az lehet az ereje, hogy test, jelenlét, anyag, esetlenség, hiba, közelség. A dráma íve sem lehet olyan, mint száz évvel ezelőtt, mert a mai embernek egészen más a drámája, más érdekli, mint az előző korokban. A XXI. századi ember alapvetően magányos. Óriási elvárásai vannak az élettel szemben, amelyek zömében nélkülözik a realitást. És az AI megjelenésével egy olyan barátra lelt az emberiség, aki mindig ott van támogató erőként, soha nem fárad el, és mindig egyetért velünk. De ez hamis önkép kialakulásához vezet, aminek során az ember elveszti a még meglévő kapcsolatait, mert mindennel szemben intoleránssá válik, ami nem azonos vele és a világról alkotott elképzeléseivel. Mindenki mást akar mutatni, mint ami valójában, és ez a szereptévesztett állapot szinte mindenkit érint. Ezt a valódi drámát egyféle módon lehet megmutatni: ha szeleteket metszünk ki egy-egy helyzetből, olyan érzést keltve a nézőben, mintha bekukkantana egy szobába, ahol valami történik, de már azelőtt is történt, hogy benézett, és azután is fog, hogy „kilépett” a szobából. Ezekbe az előadásokba bármikor be lehet kapcsolódni, és bármikor abba lehet hagyni, mivel az előadásoknak nincs a klasszikus értelemben vett dramaturgiai íve, és nem törekszünk katarzisra. A szereplők vekengenek. Gondolataik egy téma körül pörögnek kiúttalanul, amihez minden esetben az AI-t használják valós idejű interakcióban. De az AI egy gép. Nem érez, és nincs viszonyítási alapja. Arról nem is beszélve, hogy az emberek ebben a helyzetben is csak azt hallják meg, amit akarnak, és nem azt, amit segítő szándékkal mond nekik valaki. Rémisztően hétköznapi helyzetekben őrlődnek parttalanul, állandó önigazolási kényszerben, folyamatos külső segítséget várva. Ezek a helyzetek akkor igazán kellemetlenek, amikor nézzük őket, mert amikor benne vagyunk, nem tűnik fel a kilátástalanságuk. Ezért tartunk tükröt.
(A kép a RÁNCOK című előadás próbáján készült. GUT stage, Non-Deterministic Theatre, rendező Do Pick)
